Meggyes Miklósné [szerk.]: Szent István városa Esztergom története

Tartalom - V. Esztergom a török uralom utáni újjáépítéstől Trianonig (1685-1920)

V. Esztergom a török uralom utáni újjáépítéstől Trianonig (1685-1920) Az 1860-as évek elején sorozatos csapások érték a földművelést. Valóságos katasztrófa-helyzet alakult ki. Néhány éven keresztül sorozatosan hol fagy, hol aszály, vagy árvíz és jégverés pusztította a termést. Az esztergomiak közül sokan nem tudták sem adóikat, sem hiteleiket fizetni, sokan éheztek. Ilyen súlyos volt a helyzet 1862 februárjában, amikor árvíz pusztította Esztergomot. Ezért a megye 1863-1866 között ínségügyi bizottságot állított fel. A lakosság jelentős része csak földművelésből nem tudott megélni, ezért valamilyen kézművesiparral is foglalkoztak. Az 1860-as összeírás szerint a városban 1415 kézműves, 84 kereskedő (és alkalmazott) élt. A malomipar viszonylag jelentős volt: 36 dunai hajómalom, 3 patakmalom, 1862-től (káptalani) gőzmalom működött. (A hajómalmokat működtető vízimolnárok emlékét őrzi Szentgyörgymezőn a Molnár sor utcanév, ugyanis itt laktak a vízimolnárok.) A gyáripar Esztergomban kezdetlegesnek mondható. A legjelentősebb üzemek egyike a Prímási Gépgyár és Vasöntöde a Vízivárosban, és az Oltósyféle meggyfa-telep és feldolgozó üzem volt, ahol világszerte ismert szipka, pipa és sétabot készült. (Alapítója: Oltósy Pál 48-as honvédszázados). A Schrank Ödön és Brutsy János-féle szesz- és likőrgyárak mellett Eggenhoffer Tamás téglagyárát kell megemlíteni. A nagy építkezések (bazilika, kanonoki házak) nem a királyi városban folytak, így annak hasznát a szentgyörgymezei, vízivárosi és szenttamási kereskedők fölözték le. Az építkezés három évtizede alatt a lakosság létszáma néhány ezer fővel megnőtt ugyan, de az építkezések befejezése után visszaállt az eredeti nagyságrend. A XIX. század első évtizedeiben indult meg Esztergom környékén a szénbányászat. A Pestet Pozsonnyal összekötő vasút 1850-re a Duna túlsó partján épült ki. A gőzhajózás fejlődésnek indult, de a vízi szállításra még évekig a parti lóvontatás volt a jellemző. A Dunán Esztergomnál csak egy hajóhíd volt, és az átkelésért hídvámot kellett fizetni. A Prímás-szigetre eredetileg három híd vezetett: a mai Kossuth híd és Bottyán híd elődje mellett volt még egy kis fahíd is. A mai uszoda közelében folyt az azóta eltűnt Hévíz-patak, s mellette állt a vágóhíd. A városi tanács döntése alapján 1855-ben épült az u.n. „Czifra-híd" - a mai Béke-híd helyén - amely Mayer Antal helyi ácsmester tervei alapján készült. A város az építkezésre a Takarékpénztártól vett fel kölcsönt: 6500 pengőforintot. Ebből az új hídhoz vezető utca (mai Városház köz) kikövezésére is jutott fedezet. Esztergom királyi város vásárait messze földről is látogatták. A királyi város 1708-as kiváltságlevelében négy nagyvásár és heti két (szerda, szombat) piac tartására nyert kiváltságot. Ezek a vásárok biztosították a város és környéke iparosainak, őstermelőinek, kereskedőinek a biztos árusítási lehetőséget. A szűkös megélhetésű esztergomiak helyzetét nehezítette, hogy az 1850-es években az állam súlyos adókkal terhelte meg őket (fogyasztási adó, illetékek, kötelezően jegyzett államkölcsön...). Az 1853-as közigazgatási reform során felmerült, hogy hol legyen Esztergom vármegye székhelye. A városnak érdeke fűződött ahhoz, hogy a fontosabb hivatalok városunkban működjenek, ehhez meg kellett fizetnie a hivatalok itteni letelepedését. Ezért a Fekete Sas nevű fogadót ingyen felajánlotta az államnak. (A mai Városi Bíróság helyén álló épület, melyet időnként laktanyának is használtak, 1728-ig városházaként működött.) • Az utolsó hajómalom a Dunán, Esztergomnál (1945) • Látkép Párkány felól, eló'térben a Prímási Gépgyár és Vasöntöde a Vízivárosban A Prímás-szigetre vezető kis dunai-híd 85