Kőrösy László: Esztergom – Történeti emlékkönyv

XVI. Viharos századok

ták, akiket nehéz rablánczokban hurcoltak el örökös szolgaságra; a kereskedők elásták drágaságaikat, a gazdagok kincseiket s a nép a templomokban gyűlt összes, hogy az oltártól kérjen vigasztalást és szabadulást. A tatárok kurjangatása már áthallatszott a megrémült városba; a tatár tábori tüzek füstjét már áthozta a szél a végső romlását rettegő Esztergomba. De a Dunán erős zaj indult s az óriási jégtáblák lehetetlenné tették az átkelést. Ezért imádkoztak a szegény esztergomiak legforróbban. Hanem a rendkívüli hideg miatt egyszerre csak beállott a Duna. Vége volt az eleven sáncznak, vége volt minden reménynek. Az éjszaka hullott hólepel egyformán lepte be a partokat is, meg a jéggé meredt vizet is. Az esztergomiak veszve látták végső reményüket. Egyszerre csak azonban nagy öröm váltotta fel a siránkozás tanyáját s a siralom völgyéből nagy áldomások vigsága keletkezett. Honnan ez a hihetetlen változás? A tatárok eltakarodtak. Talán megvette volna őket a rettentő tél, ha tovább nem állnak. Ezért jubilált az egész város s ezért tört ki a legszilajabb öröm tombolása a gyászoló városban. A párkányi oldalon azonban néhány száz marha csatangolt gazdátlanul. Milyen jó zsákmány egy kiéhezett város számára. Rögtön át is mennek a bitang jószágért s a cimeres állatokat áthajtják az erős jégen Esztergomba. Mikor az egész város dínomdánomba volt merülve, mikor mindenki széles kedvvel ülte meg a veszedelem megszűnését, akkor egyszerre csak megjelennek a visszavonult tatárok. A ravasz csel sikerült. Maguk az esztergomiak mutatták meg a tatároknak, hogy a jég elég erős. A tatárok gyorsan átkeltek s a koryntusiak és karthagóiak végső vergődésével küszködő várost majdnem teljesen eltörülték a föld színéről. Piros vértengerbe hullottak az égő város üszkei s tatár paripák taposták össze azt, amit az Árpádok ötödfélszáz esztendő óta alkottak. Háromszáz előkelő esztergomi asszonyt fejeztetett le a szívtelen tatár vezér, a kit a szerencsét-