Keppel Dániel [szerk.]: Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium…
Tartalom - A KÖZELMÚLT ÉS NAPJAINK
ÍUBILEUMI ÉVKÖNYV 1931 - 2011 BÁN HIDY VAJK Captatio benevolentiae — A jóakarat megnyerése, avagy a latintanítás jelene és jövője a XXI. században A ferences gimnáziumban — lévén egyházi iskola — magától értetődik, hogy tanítják a latin nyelvet — hallhatjuk sokaktól, akikkel intézményünk oktatási tevékenységéről diskurálunk. Azonban ezen kijelentés még mindig magától értetődő irt, a XXI. század „posztmodern" társadalmában? Az alábbi néhány gondolatban ezt a kérdést fejtegetem. Intézményünkben, az 1931-es alapításakor, megfelelően az akkori kor gimnáziumokra vonatkozó pedagógiai előírásainak, az élő nyelvek tanítása mellett nagy hangsúlvt fektettek a klasszikus latin oktatására. Ez egyrészt magától értetődő volt, hiszen a gimnáziumban tanító és az internátusban nevelő páterek és fráterek még latinul tanulták a teológiát, egvmás között latinul társalogtak, leveleztek, azaz benne éltek Cicero, Vergilius vagy Szent Ágoston nyelvében. Másrészt a klebelsbergi oktatás- és kultúrpolitika számára stratégiai cél volt az európai kulturális, nyelvi, bölcseleti és természettudományos ismeretek alapját adó klasszikus műveltség készség szintű alkalmazása, minél jobb megismerése. Többek között ennek volt köszönhető, hogy a két világháború közötti közép- és felsőoktatási intézmények — köztük a mi gimnáziumunk is — ontották magukból a világhírű professzorokat, műszaki szakembereket, Nobel-díjas tudósokat. Ezt a helyzetet változtatta meg — Esztergomban is — alapvetően a második világégést követő politikai átrendeződés: a kommunista hatalomátvétel. Az 1940-es évek végének, az '50-es évek elejének drámai és tragikus történetét mindannyian ismerjük. A néhány év alatt kialakított kommunista diktatúra elsődleges céljának tekintette, hogy a „múltat végképp eltörölje". Ez iskolánkat kétszeresen is érintette, hiszen egyrészt egyházi intézményről volt szó, másrészt gimnáziumról, ahol még a „régi vágású", ráadásul többségében szerzetes tanárok „reakciós szellemben" okítottak. Az államrezon ezt nem engedhette: az egyházi intézményeket államosították, a szerzetesrendek működését ellehetetlenítették, az oktatáspolitikát pedig alapj;úban alakították át. A latin nyelvet például ugyanolyan veszélyesnek és kártékonynak tartották, mint a hittant, hiszen mindkettő oktatását betiltották! Csupán néhány középiskola maradt a nagy múltú gimnáziumok közül, ahol még tanították a latint, liven volt a ferences gimnáziumunk is. Az, hogy a legnehezebb időkben is megőrződött a tradíció, hogy az atyák bifláztatták és a növendékek „diligenter" biflázták a declinatiókat és a memoritereket, komoly felelősséget hárít az utókorra, azaz a mai tanárokra és diákjainkra. Így érkezünk el a mához! Hol tart ma a latinoktatás a ferences gimnáziumban? Vajon van-e, lehet-e jövője az új évezredben egy „holt" nyelv tanításának? Válaszunk csak az igen lehet! A határozott tanári szándék azonban immár nem elég: az új kor kihívásainak megfelelő válaszokat kell adnunk mind módszertani szempontból, mind a diákoknak és (ami talán még fontosabb) szüleiknek a captatio benevolentiae, azaz a latin nyelv iránti jóakaratuk megnyerése céljából!
