Keppel Dániel [szerk.]: Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium…
Tartalom - TÖRTÉNELMI TÁVLATOK
osztály elvégzéséről volt bizonyítványa, azaz még tiszt is lehetett volna. 1941-ben már zászlósi rangban Esztergomban szolgált, és P. Richárd rábírta, hogy számtanból tegye le a pótérettségit, amikor mi is érettségizni fogunk. Engem azzal bízott meg, hogy készítsem fel az érettségire. Még azt is meghatározta, hogy milyen témákra terjedjen ki az instruálásom. Nem folytatom. A zászlós leérettségizett... A mi osztályunk érettségijével is akadt némi baj. Kínos meglepetések születtek. 32 diák indult érettségizni, ebből 1 fő beteg lett, nem érettségizhetett, 7 fő elégtelen eredménnyel, 9 fő elégséges eredménnyel, 9 fő jó eredménnyel, 3 fő jeles eredménnyel és 3 fő kitűnő eredménnyel vizsgázott. Az eredményhirdetés 1941. június 13-án, Szent Antal napján, intézetünk védőszentjének ünnepén, egy pénteki napon történt. Igen nyomott, rossz hangulatban mentünk le az ebédlőbe az ünnepi ebédet elfogyasztani. Azon vitatkoztunk, hogy érdemes-e, szabad-e táncos, zenés vigadással, tehát a tervezett bankettal zárni gimnáziumi életünket, hiszen az érettségi eredmények és egyéb körülmények miatt legalább 10 diáktársunk megjelenésére nem számíthattunk. P. Richárd javaslatával — mellyel mindannyian egyetértettünk — eldöntötte a vitát. Néhány szóval véleményt nyilvánított az érettségi eredményekről. Expressis verbis nem mondhatta ki, de sejtetni engedte, hogy az érettségi elnök túlzott szigorával nem értett egyet. Az eredményeket azonban nem lehet megváltoztatni. Gondunkban, töprengésünkben mellettünk van, velünk együtt érez, s azt javasolja, hogy bárhogyan sikeredett is az érettségi, búcsú nélkül ne váljunk el egymástól. Ehhez nem a bankett a leglényegesebb. Javaslata úgy szólt, hogy az egész osztály — tehát a bukottak is — a tanári testület tagjaival együtt még aznap este autóbuszozzon el Visegrádra, s ott jó levegőn, egy kellemes vendéglőben, terített asztal mellett töltsön el néhány vidám órát. így vettünk egymástól búcsút. A „hora canonica" vetett véget a kellemes, vidám együttlétnek, melyet az igazgató atyának köszönhettünk. Segített mindent, ami a gondjaira bízott ifjúság testi és lelki gyarapodását szolgálta. G személy szerint nem volt cserkésztiszt, se cserkész, de hathatós támogatását állandóan éreztük, akár szokásos kirándulásról vagy táborozásról volt szó. Ha arról kellett dönteni, hogy a gimnázium részt vegyen-e cserkészeivel egy országos Szent Györgyünnepségen, amikor a Magyar Cserkész Szövetség nevében a mi kerékpáros rajunk vitte a koszorút a Budavár oldalában lévő Szent György-szoborhoz, legfőbb gondja az volt, hogy mindannyian a lehető legméltóbban képviseljük intézetünket. Büszke volt arra, hogy ilyen alkalmakra cserkészeinket meghívták és ott a rájuk bízott feladatot katonás fegyelmezettséggel hajtották végre. így örült annak is, amikor a budaörsi repülőtéren a Horthy kormányzó előtt elvonuló cserkészcsapatban, a mi kerékpáros rajunk is meghívottként szerepelhetett. (Itt adta át a Lengyel Cserkész Szövetség a „Czuwaj" vitorlázó gépet a magyar cserkészeknek.) Örökre emlékezetes marad számomra 1940. augusztus vége. Ekkor volt a második bécsi döntés. Néhányan — a kerékpáros raj tagjai — távirati „behívót" kaptunk, hogy esztergomi összejövetelünk után, a magyar honvédség kíséretében — mint a Magyar Cserkész Szövetséget reprezentáló küldöttség tagja — a mi kerékpáros rajunk is bevonulhasson Erdélybe. Az iskolai év ekkor még nem kezdődött meg, tehát csak kb. húszan lézengtünk az intézetben. P. Richárd búcsúztatott bennünket. Az igazgató és húsz diák tökéletesen együtt rezonáló szellemi összecsengése volt ez a búcsúztatás. Hiszen Erdélyről, az ottani magya-
