Keppel Dániel [szerk.]: Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium…
Tartalom - TÖRTÉNELMI TÁVLATOK
CA» WM mm rokról, a leomlott „gúny határról" és a húsz évvel azelőtti — békeszerződésként propagált, valójában a magyarság kipusztítását célzó — diktátum legerősebb tartópillérjének a leomlásáról volt szó. Az igazgató atya ilyen gondolatokkal indított bennünket útra. Igaz, csak Debrecenig juthattunk, mert gróf Teleki Pál, az akkori tb. főcserkész és miniszterelnök, a bevonuló cserkész fiatalok testi épségét nem látta tökéletesen biztosíthatónak. Erdélybe nem jutottunk el. Mégis Erdély hallatán mindig felrémlik bennem, amit igazgató atya búcsúztatásként 1940. augusztus végén erről nekünk elmondott. Mint cserkész mindig úgy éreztem — s ebben nem voltam egyedül —, hogy ügyesbajos dolgainkban P. Richárd legmesszebb menő erkölcsi és anyagi támogatását élvezzük. Ugyanakkor határozott rosszallásával találkozott, ha valaki a gimnáziumi tanórákon cserkészegyenruhában jelent meg. Szerinte az egyenruha viselésének megvan a helye és ideje: ott és akkor, amikor szükséges, abban kell megjelenni. Máskor azonban nem! Ilyenkor az egyenruha viselése felesleges feltűnést keltene. Volt még néhány dolog, amiben a végtelenségig hajthatatlan volt, pontosabban a maga elé tűzött célt akarta mindenáron elérni. Ezek közül csak egyet kívánok megemlíteni. Ez a templomi éneklés volt. 300 körüli gyermeksereg éneklése a templomban — számítsuk hozzá, hogy vasárnap reggel 7 óra volt — néha elmaradt az orgonától. A lemaradást még növelte Raczkó úr, a kántor orgonajátéka azzal, hogy amint a legkisebb lemaradást észrevette, a tempót rögtön meggyorsította. Ezzel akart bennünket gyorsabb éneklésre ösztönözni. Mi azonban ahelyett, hogy gyorsabban énekeltünk volna, még jobban lemaradtunk. Ekkor a kántor hirtelen abbahagyta az orgonálást. így aztán mi a késlekedés 3-4 taktusát orgonakíséret nélkül énekeltük. Ez — nem csoda — igen bosszantotta P. Richárdot. Elrendelte, hogy hetenként az ifjúság gyakorolja az egyházi dallamok éneklését. Ezzel hamarosan rendbe is kerülhettünk, amint Raczkó úr, a kántor nyugodtabb tempóban orgonált. P. Richárd erről néha-néha véleményt mondott. Nem értette, hogy a művelt magyar közönség miért nem tud olyan szépen énekelni a templomban, mint ahogyan azt „a kocsmában vagy a vendéglőben cigányzene kíséretében produkálja ". A megvalósítandó kollégiumi idea, mely a testi-lelki nevelés és a szakoktatás (tanítás) harmonikus egységét követeli meg, csak a felelős vezetők súrlódásmentes együttműködésén keresztül érhető el. A „plenus vector non studet libentor" 1 2 régi időkből ránk hagyományozott mondást a ferences gondolkodás úgy értelmezte, hogy evés után nem megy jól a tanulás. Ez annyit jelent, hogy a fiatal szervezet az egészséges, bőséges táplálkozást megköveteli, melyet a tanulást megelőző rekreációnak kell követnie. Ezek a gondolatok kísértettek már akkor is, amikor P. Richárd, az igazgató atya P. Reg. Péterrel időnként megjelent az ebédlőben. P. Reg. Péter volt 1933 és 1939 között Esztergomban a gvárdián, így tulajdonképpen testi fejlődésünkért, egészségünkért részben ő viselte a felelősséget. Számunkra úgy tűnt, hogy ennek a két szerzetesnek az eredményes együttműködésében semmiféle hiányosság nem található. Amikor bejöttek mindketten az ebédlőbe — s ezt a látogatást ők csak együtt végezték —, gondosan tájékozódni kívántak az ellátásunkkal kapcsolatos véleményünkről. Volt aztán olyan látogatás is, amikor egyik vagy másik valamit közhírré kívánt 12 Helyesen: „plenus venter non studet libenter"— a tele has nem szívesen tanul, vagyis tele hassal nem megy jól a tanulás — a s^erk. 48
