Keppel Dániel [szerk.]: Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium…
Tartalom - TÖRTÉNELMI TÁVLATOK
TÖRTÉNELMI TÁVLATOK soknál: három latinóra egyvégtében! Lázadtunk: elhatároztuk, hogy megtartjuk magunknak a testnevelést, s ahhoz nem kell tanár, hisz a gyűrűt, nyújtót, lovat, korlátot, tanár nélkül is fel tudjuk állítani. így csináltunk! Dezsényi tanár úr bement az osztályba, ahol üres padokat talált. Csak hosszabb töprengés után jött rá, hogy az osztályt a tornateremben lehet megtalálni. Amikor belépett a tornaterembe, az ügyeletes „vigyázz"-t kiáltott, jelentette a létszámot és a foglalkozás tárgyát. Hogy milyen paprikavörös lett a méregtől, azt nem lehet elmondani. Parancsára az osztályba vonultunk, de előtte igen megfontoltan öltöztünk fel — húztuk az időt. így aztán a latinórából már semmi nem lett. Következett a számtanóra, az igazgató atya órája. Szokásos jelentés, majd az osztálykönyvbe történő irkálás után óriásit csapott az asztalra, aztán jöttek a szidalmak hosszasan. Emlékeimből a következő mondatok sejlenek fel: „Kobadt kommunisták!... Menjetek Meikóba (Mexikóba) szabotálnij stb."— aztán kezdte az órát. Senkit nem büntetett meg. Soha sem említette többé. Csak mi hoztuk fel az érettségi utáni vacsorán. Bizonyára megértően belátta, hogy egymás után három latinórát végigszenvedni nem egészséges fiatalnak való. Nem is erre utasíthatta ő Dezsényi tanár urat. Szidalmazása ellenére is éreztük, hogy ő sem helyeselhette az egymás utáni három latinórát. Mint előbb már említettem, a mi évfolyamunk 1933 szeptemberében ismerte meg őt. Az előző években házfőnök és intézeti rektor volt 1930-1933 között, majd 1931-től gimnáziumi igazgató. Tehát az intézet és a gimnázium fejlesztésének, az építkezések lebonyolításának idején hordta vállán ezeket a nem mindennapi terhet jelentő gondokat. Nyílván a kezdeti lépések megtétele után, az intézeti létszám gyors emelkedésével, e három funkció szétválasztásának meg kellett történnie. O megmaradt gimnáziumi igazgatónak és munkatársaival: az intézet rektorával és a házfőnökkel együttműködve — a növekvő intézeti létszámnak megfelelő fejlesztéseken túl — biztosítaniuk kellett, pontosabban meg kellett teremteniük a katolikus kollégiumi ideát jelentő hármas feladat — testi és lelki nevelés, valamint az oktatás — lehető legteljesebb szintézisét. Fibben a feladathalmazban munkálkodott ő 13 évig. „Igazgató atya" volt. Atyai szeretettel szerette diákjait. Munkatársainak megértő segítője tudott lenni. Szigorúsága mindig emberi, megértő szívjóságot takart. Nem csoda, hogy rajongásig szerettük. Megható volt, ahogyan gondjai-bajai közepett is hajlandó volt velünk törődni. Egy éjjel — március közepe lehetett — óriási mennyiségű hó esett. Reggelinél kissé mérgelődve jegyeztük meg, hogy épp hétköznapon kellett ennek történnie, amikor nem tudjuk a havazás nyújtotta lehetőségeket kihasználni. Reggeli után ezen mérgelődve vonultunk a tantermekbe, amikor a második emeleti hirdetőtáblán az volt olvasható, hogy a váratlan havazás miatt „ma igazgatói szünnap" lesz. Az egész intézet sílécekkel és szánkókkal felszerelve a Strázsára vonult...! Gondoskodása még a volt diákjaira is kiterjedt. Hogy bármikor szeretettel fogadta őket, azt természetesnek vette mindenki. Az első érettségi 1939-ben volt. Nyilvánvaló, hogy az ilyen megmérettetés nem mindenki számára sikeres. Éppen számtanból kapott az egyik tanuló elégtelent, s ezért ebből a tárgyból pótérettségit kellett volna tennie. Ezt azonban elmulasztva bevonult katonának. Az úgynevezett „karpaszományt" megkapta, hiszen a nyolc gimnáziumi 46
