Keppel Dániel [szerk.]: Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium…
Tartalom - TÖRTÉNELMI TÁVLATOK
váratlanul — szentségekkel ellátva — halhatatlanra cserélte fel, ugyanott nyugszik a legnagyobb tisztelettel eltemetve." Az összes esztergomi tanárunk és nevelőnk közül ő volt az első, akivel „megismerkedtem". Ez úgy történt, hogy — szüleim költségeit kímélendő — nekem nem kellett Budapesten megjelennem a felvételt megelőző bemutatkozáson, hanem elhitték, hogy egészséges gyerek vagyok. így aztán a „bevonuláskor" édesanyámmal megérkeztünk; az intézet portáján Fr. Jeremiás igazított el bennünket. Ott tudtuk meg, hogy a hálótermünk a III. emelet nagyudvarra néző traktusában lesz. Ott találkoztunk aztán egy barátságos, jó kedélyű ferencessel. O volt P. Richárd, aki egy ruháskosáron ült, és mindenkihez volt egy kedves, s főleg bátorító szava. Ez utóbbi számunkra a legfontosabb volt! A vonaton Esztergom felé éppen azon gondolkodtam magamban, hogy szüleim milyen borzasztó életre szántak engem. Hiszen amint rohan a vonat, úgy közeledik a pillanat, amikor édesanyámtól elhagyatva, hosszú hónapokra szóló árvaságom megkezdődik teljesen idegen környezetben. S íme, találkoztam valakivel, aki közelünkben marad, s most mosolyog, s kedves hozzám. O volt P. Weiss Richárd, a gimnázium igazgatója, számunkra 8 évig az „igazgató atya". Ez a terminus technikus annyira szóhasználatommá vált, hogy később — az egyetemi éveim alatt — szintén csak így tudtam a diákotthon igazgatóját megszólítani, mert erre a kifejezésre állt rá a nvelvem. Ez az úr azonban — esztergomi diákkifejezéssel élve — „zord és kopár", tehát minden humort nélkülöző világi férfi volt, aki ezt hallva, egy fokkal még komorabbá vált. Soha sem kérdezte meg, hogy miért használom ezt a kifejezést, én pedig miért mondtam volna, ha nem kérdezik...? Aztán volt még más oka is, hogy P. Richárd számomra — ha lehet — még rokonszenvesebbé vált. Ez akkor történt, amikor megtudtam, hogy ő számtan-fizika szakos tanár, és akkor — tehát az első osztályban — ő fogja nekünk a számtant oktatni. Nem tudom most sem megmagyarázni, hogy a számtan-fizika szakot miért tekintettem valami elitnek a többi szakkal szemben. Számomra aztán hasonlóan kedves, rokonszenves tanár volt Tibor atya is, aki P. Richárd után folytatta a számtan és a fizika oktatását. Ahogy múltak a hetek és hónapok, egyre többet tudtam, azaz tudtunk meg P. Richárdról. Részt vett az első világháborúban, s mint emléklapos tart. tábori lelkész egyes ünnepélyes alkalmakkor katonai kitüntetésekkel (II. o. lelkészi érdemkereszt a kardokkal, Signum Laudis a kardokkal, hadiékítményes II. o. Vörös Kereszt, Károly csapatkereszt, Magyar és Bolgár háborús emlékérem) dekorált habitusában jelent meg. Viselkedését, tanári magatartását jellegzetes katonás tulajdonság jellemezte, amelyet eredményesen tudott ötvözni a Szent Ferenc-i derűs szellemiséggel. Sohasem mulasztotta el, hogy adott alkalmakkor röviden beszámoljon harctéri élményeiről, ezzel is színesebbé téve az oktatási órát. A tanári testület katonaviselt tagjaival egyfajta lelki rokonságot érzett. Tudott volt, hogy P. Florid milyen hangyaszorgalommal gyűjtötte minden működési helyén a háborús emlékeket. Ebből a gyűjteményből alakult aztán ki gimnáziumunk hadimúzeuma. P. Richárd a tanári testület munkaköri leírásában az „egyéb elfoglaltságok" rubrikájában is tudatosan vállalta a „hadimúzeum őre" tevékenység megjelölését. Ez számára olyan cím volt, amely szívéhez igen közel állt, s gondos, időigényes törődése nélkül nem lett volna példamutató ez a kis múzeum. Mert „példamutatóként" emle-
