Keppel Dániel [szerk.]: Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium…

Tartalom - IN MEMORIAM

adásában, s amikor fölcsendült a zene, élénk mimikával, széles gesztusokkal, vállig visszacsúszó reverendauj jal követte a zene lüktetését — szenvedélyét. Amikor 1968-ban bemutatták a (gondolhatóan a pártos öntudat jegyében fogant) Fényes szelek című filmet, amely az egyházi iskolák államosítását vette témájául, mi, lázadó fiatalok kampányt indítottunk, hogy megtekinthessük („Eágadók vagytok, kicsi fiam, lázadók, ami itt nem syokás!" — förmedt ránk Teodóz atya). Nem tudtuk, hogy a városi filmszínházban közben megtekinti a filmet, majd azt javasolja az igazgató atyának: a magasabb osztályba járók közösen vegyenek részt a vetítésen (a kicsik még semmit nem értenének belőle). S volt nagy csodálkozás a városban: a ferences gimnázium harmadikos és negyedikes diákjai, egyensapkával a fejükön (elől a Pax et Bonum jelvényfölirattal; a nem szeretett sapkát ekkor büszkén viselve) szoros rendben vonultak az egyház- és val lásellenes Fényes szelek előadására! Ki érti ezt?! Teodóz atya értette; mert ha valaki ma megnézi a filmet, rádöbben arra, hogy a marxi egydimenziójú embernek és magának a politikai rendszernek adja súlyos kritikáját. Csakhogy akkor szem kellett (érzék, stílus, tudás és művészi érzékenység), amely meglátta ezt benne. S a gimnázium és kollégium szabad falai között (mi, akik sokszor éreztük: bezárattunk, s a városban is úgy tekintettek ránk mint börtönlakókra; valójában egyre növekedtünk szabadságban) hosszú vitát folytattunk arról, mi hangzott el, s annak mi a filozófiai, erkölcsi jelentése. „Bizony, kicsi fiam — dörzsölte össze tenyerét a végén Teodóz atya — a hazugság önmagát leplefi le." Emlékszem, amikor — már magam is kifelémenőben a középnemzedéki korból — egyik regényemet a megjelenés után a diák izgalmával adtam át neki: milyen véleményt formál róla? S amikor találkoztunk, a régi szenvedéllyel vetette rá magát a könyv cselekményének megoldására és a nyelvi formára. Majd — pontosan tudta, hol keresse (mintha csak mondta volna: én is készültem ám, kicsi fiam!) — fölütötte egy helyütt a regényt: „Ennek a jelenetnek a hangsúlyán gondolkocpy el!" Ha második kiadásban valaha megjelenik ez a könyv, tudom, hogyan dolgozzam át az említett részt: a tisztesség parancsa szerint; az először tőle hallott, legfontosabb esztétikai elv követelményének megfelelve. Dózi atya, a tanár, ekkor is szólt, figyelmeztetett: „Kicsifiam, gondolj arra...!" De ki fog szólni, ki fog figyelmeztetni ezután? 148