Keppel Dániel [szerk.]: Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium…

Tartalom - IN MEMORIAM

szor mondta el: „Nem az a föladatotok, hogy bőbörögjetek, hanem hogy értelmes, gondolkodó emberek váljanak belőletek." A kor nyomorúságával szemben egyre nyílt a világ; kinyitotta ránk annak művészi gazdagságát. S mi néhányan — már akkoriban is az írással küszködve, alkotói reményeket hajtva magunk előtt - vacsora után szobájában gyülekeztünk a „szerdai szeánszok"-ra, amikor fölolvastuk saját „műveinket", beszéltünk, vitatkoztunk róluk. Majd a Teodóz atya által előre megadott irodalmi mű boncolgatása következett (latin szakot is végzett tanárunk klasszikus műveltségével), végül pedig atyánk szabad gondolatai zárták az estét: életről, irodalomról, hitről — nagy-szép szenvedéllyel. Mert szenvedélyes volt: az osztályteremben, s szerdánként szobájában is íróasztala mögött ülve; mi pedig körben, ki ahol helyet talált magának a szerzetesi szobácskában: ágya szélén, a földön halmozódó könyvoszlopokon. Megkövetelte az irodalmi ismereteket, ahogyan a tankönyv kívánta: műfaji pontossággal, eszmei mondanivalóval (jyA költőazglső versszakban a nép iránti elkötelezettségéről beszél, a másodikban arra gondol... "De ugyanakkor tőle hallottam az Arany János-i kifakadást hasonló költészeti élveboncolásra: „Gondolta a fene!'). Ám tudatosan vagy ösztönösen, de elsősorban az élményt közvetítette az irodalommal. Élményt és erkölcsöt. Tőle hallottam először — hivatkozással a francia szerzőre —, hogy az első és legfontosabb esztétikai követelmény a tisztesség. S velünk, sihederkorűakkal sikerült megértetnie ennek a gondolatnak a lényegét: az irodalom egyszerre erkölcsi és esztétikai élmény. Tőle hallottam először Gabriel Marcelről, Jacques Maritainről, a francia katolikus egzisztencialistákról. Amikor egyik este bekopogtam a klauzúrafolyosón szobája ajtaján: valami Bergson nevezetű francia filozófus Nevetés című könyve akadt a kezembe, és nemigen tudtam mit kezdeni vele. „0, Bergson! Na, kicsi fiam, gyere csak, itt van ez a könyv" — lépett széleset, suhogott utána reverendája, s már a könyvcsomók mélyén bányászott, közben azért mondogatta: „Bergsont nem értheted meganélkül, hogy... "—és diadalmasan fölmutatott egy sárga borítású könyvet. „Ezt olvasd el előbb, kicsi fiam!" — s már távoztam volna, ám ekkorra végképp belelendült. Olykor kivette kezemből a könyvet — hirtelenjében elolvastam a címét: Modern írók és gondolkodók, szerzőként pedig Szabó Ferenc neve volt föltüntetve (fogalmam nem volt akkor, ki lehet ő), kiadva pedig Rómában — izgatottan lapozott — „Igen, megvan, ezt hallgasd csak, mit ír Szabó Ferenc!" (Mertem-e akkor gondolni, hogy a tudós, ám számomra mégis elsősorban költő jezsuita mára atyai barátságába fogad?) Teodóz atyától hallottam először Sartre-ról és Albert Camus-ről is. Szellemi nagyvonalúságot tanúsított a meggyőződésétől messze álló szerzők iránt is. Tőle hallottam először... — hányszor mondhatnám el még ugyanezt! Mindenkinek kell, hogy legyen egy tanára, akitől először hallja...! Mert ki a tanár? Aki tudományban és erkölcsben szenvedélyesen állítja föl a zsinórmértéket: „Fennél kevesebbel ne érd be, kicsi fiam!" Költői szóval élve: a mindenséggel mérd magad! Csakhogy ez a mindenség — vezetett rá — a mi ikon-arcunk, képmás-arcunk összevetülése (nem tévedés a szó: összevetülése) a Krisztus-arccal. I létfő esténként a földszinti zeneteremben - hozta-cipclte hóna alatt csehszlovák gyártmányú Supraphon lemezjátszóját — Beethoven kilenc szimfóniájával ismertetett meg bennünket. „Mert a művészet egy, kicsi fiam, egy — ség" — lelkesedett bevezető elő147