Keppel Dániel [szerk.]: Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium…

Tartalom - IN MEMORIAM

IN MEMÓRIÁM HI ELMER ISTVÁN Máté Károly Teodóz atya emlékére Nem én emlékezem: mi emlékezünk, az 1970-ben érettségizett humán és reál osztály. Azok a ferences évek ugyanis csak közösségben képzelhetők el; atyák és diákok zártan nyitott világában. Talán ma különösen hangzik (a piaristáknál akkoriban sem volt szokás), de mi a maga természetességével tanultuk meg és fogadtuk el: tanárainkat és nevelőinket atyának szólítjuk. Zárt világ volt az akkoriban, 1966 és 1970 között. A gimnázium és kollégium kapuján belépve a kinti — bár bennünk minden vonatkozásában még nem tudatosult — szorító világból egy másik világba érkeztünk, amely tanulmányaink során egyre inkább kinyílt előttünk. (Akkoriban a bejáró diák fogalma szinte ismeretlen volt, negyvenes létszámú osztályunkban csak egy ilyen akadt. A kollégiumi élet különös hangsúlyt kapott, azt a sajátosan nyitott hangulatot kölcsönözve életünknek.) Emlékszem, 1966. október 23-a közeledett, az '56-os október tizedik évfordulója. Azon a napon nem kaptunk kimenéít. Talán ismét kitör a forradalom? — lódult neki diákfantáziánk, s mondta mindenki, amit tizennégy esztendősen '56-ról tudotthallott. S ha így van, nekünk az utcán a helyünk! Mire Teodóz atya lehűtötte lelkesedésünket: „Kicsifiam (ez volt nála az általános megszólítás), ha ti nem tudnátok vigyázni magatokra, valakinek mégiscsak óvnia kell benneteket, tehát maradtok a kollégiumban!" — és cinkos mosollyal tekintett ránk. Később beláttuk: oktalan hősködés lett volna bármilyen meggondolatlan cselekedet. Mert ennek sem voltunk híján. 1967 májusában a két osztályból négy fiút hurcoltak el civil ruhás nyomozók. Ora közben nyílt az ajtó, és név szerint szólították ki őket. Teodóz atya nekünk magyartanárunk, a humánnak ezen kívül osztályfőnöke és prefektusa is volt. Mindvégig a rendőrségre vitt fiúk mellett állt a komoly, felnőtt szerzetestanár, aki akkor húsz esztendővel volt idősebb nálunk. Harmincnégy éves fiatalember. Miskolcon, tanév végi osztálykiránduláson, egyszer csak rendőrök kerültek elő, igazoltatták Teodóz atyát, s már nem emlékszem pontosan, hogy egy időre el is vitték-e a rendőrőrsre, vagy a helyszínen folyt a hosszas procedúra. Mindenesetre hátunkon éreztük annak a kornak jeges leheletét. De Teodóz atya csak mosolygott: „Semmi baj, kicsi fiiam, semmi baj!" - s szokása szerint arcizmaival kissé fölrántotta szemüvegét, majd két nyitott tenyerét gyerekesen összedörzsölte. Hát ez volt a Dózi — ahogyan egymás közt emlegettük. Azután még 1970-ben is rendőrségi ügye akadt miattunk, pedig akkor már hány146