Keppel Dániel [szerk.]: Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium…

Tartalom - A KÖZELMÚLT ÉS NAPJAINK

A KÖZELMÚLT ES NAP ,Gyorsabban, magasabbra, erősebben!" Schmitt Pál ünnepi beszéde 2004. okt. 23-án Október 23. A szabadságharc emlékünnepén iskolánk Schmitt Pált hívta meg, aki a '60-as években csapatban kétszeres olimpiai bajnok lett párbajtőrben, jelenleg a Magyar Olimpiai bizottság elnöke, továbbá a Fidesz Magyar Polgári Szövetség alelnöke, mindemellett kiváló családapa és mintapolgár. A következő sorokat Radnai Márk (11/A) szerkesztette Schmitt Pál ünnepi beszédéből: „Kedves fiúk! Azt a feladatot kaptam, hogy az ötvenhatos szabadságharcról szóljak nektek, de én nem szeretném ismételgetni a történelemórán elhangzottakat, így ha nem haragszotok, egy kicsit a saját tapasztalataimról beszélnék. 1956-ban, negyvennyolc évvel ezelőtt, amikor kitört a szabadságharc, én tizennégy éves voltam. Hárman voltunk testvérek. Szüleim éjjel-nappal dolgoztak, hogy fenntartsanak minket. Mindennap reggel hat órakor keltem, és gyalog mentem az iskolába, ami hozzávetőlegesen két és fél kilométerre volt a házunktól. Iskola után hazamentem, majd délután hegedűórákra jártam, azon túl öttusaedzésre, melyek mind-mind 2-3 kilométerre voltak egymástól. Este tíz óra táján hazaértem. Nem volt abban az időben még televízió (sőt, először tizenhét évesen láttam), de nem is volt szükségünk rá. Nem tudom elképzelni, hogy lehetett volna időt szakítani rá, mikor kora reggeltől késő estig el voltam foglalva. Édesapám október végén intett minket, hogy ne menjünk be a városba, azt mondta: nem lennénk biztonságban. Egyszer azonban az öcsémmel belopóztunk, és azt hiszem, ezt sosem fogom elfelejteni. Fiatal, velünk egykorú srácok holtan hevertek a járdákon. Rengetegen voltak, akik ellenálltak, és minden félelmüket hátrahagyva próbálták benzines kannákkal távol tartani a tankok zömét. Nagyon mély nyomot hagyott bennem ez az emlék. Akkor el se tudtuk képzelni, hogy lesz egyszer szabadság, hogy lesz több párt, amelyekre szavazhatunk... Tizenhét éves koromban édesapámnak megállt a szíve, és elhunyt. Akkor döbbentem rá, milyen az, ha nincs, ki az embert vezérelje. Nem kaptam attól kezdve feladatokat, és nem volt, aki rám szóljon. A saját lábamra kellett állnom... Később, amikor megnyertük az olimpiát, sokan kérdezték, milyen érzés a dobogó 122