Horváthy Péter: Feljegyzések az elfelejtett városból

Karesz evez, én kormányzok. „Kisebb mozdulatokkal!" - oktat. „Nem hegy a Duna, hogy szerpentinen kelljen menni!" Gurul az ülés, szánkázik a két evező a viz felszínén, sebesen síklik a kit. De minden csoda végetér egyszer: alig érünk ki a Nagy-Dunára - előttünk a Szénrakodó, mögöttünk a Bazilika - visszafordulunk. „Megyek csörögni a bigékkel" - magyarázza Karesz. „1 lóógy mii aa szrlm" - dúdolja lefelé csorogva. Nyár végén bevonul... 27. Tomi Hetedik Zongoraversenye Tomiék a város egyetlen liftes házában laknak; a Hévíz utca pont hozzájuk vezet. Tomi szobájának falán fénykép, „A mi utcánk..." fölírással; mellette érmeinek tablója. A lakás telis-teli horgolt térítőkkel, porcelán csecsebecsével. Apró balkonuk a strandra néz. A bejárattal szemben icipici szoba: „A Báttyuskámé" - bólint Tomi áhítattal. A falon Európa térképe. „A Báttyuskám észrevette, hogy rossz helyen van jelölve Esztergom! írt nekik és megköszönték!" - büszkélkedik. Telefonjuk is van. „A számot könnyű megjegyezni: négy - nulla - négy" - mutatja Tomi a szemüvegét - a fejét - és megint a szemüvegét. „De ha elfelejted, az se baj; elég, ha fölveszed, és bemondod a nevet: a Központ mindenkit ismer." Egy délután becsengetek: Tomi egyedül van otthon. A nyitott zongorához vezet és játszani kezd. „A Hetedik Zongoraversenyem" - rebegi, halvány pírral az arcán. Míg csodálattal hallgatom a futó akkordokat, eltűnődöm: vajon megírja egyszer majd az első hatot is? 28. Járunk a vízen „Tudsz a vízen járni? Mert én tudok!" - néz rám Tomi. „Nem hiszed? Fogadjunk egy bambiban!" Kezet fogunk, tuttira, valaki elvágja. „Gyere velem délután, megmutatom!" - nevet Tomi. Nyert: télen jégpályát nyitnak a Szigeten. Eleinte hatalmasakat taknyolunk. Akár vissza is kérhetném a bambit: nem vízen járás ez. hanem vízen kúszás! „Csaó, csaó Bambína" - lxágnizik egy néni visszagörbülős orrú korcsolyájával. Pár nap alatt belejövünk. Osloix csinálunk: négyen-öten összekapaszkodunk. felgyorsítunk, aztán a legbelső hirtelen megáll és megrántja a többit. Hihetetlen sebességgel csapódik ki a sorban az utolsó, egy lendülettel a pálya túlsó végéig röpül! Elfog a száguldás mámora. „Marina, Marina, Marina" - harsogja a hangszóró. Iskola után még ebédelni sincs időnk. „Mindjárt kettő!" - szaporázzuk a lépést a Postaköz macskakövein. „Kanton lecc tvisztigén!"-bömböli a hangosbemondó, mára Kis-Duna-parton halljuk. Jaj, már kinyitották!" - ver ki a hideg. Es még föl kell csavarozni a korcsolyát! Senki se lép a Rejtélyes Korcsolyázó nyomába. Kicsit idősebb nálunk. Zsebre tett kézzel, ballonkabátban korcsolyázik: neki nem kell kesztyű, ő nem esik el! Piros kendőt visel a fején, akár egy lány. A lábán igazi hoki-kori, nem olyan ócska, csavaros mint a miénk. Falkába verődve próbálunk a nyomába eredni, de egyikünk se bírja a tempót. „Ki lehet?" - találgatjuk. „Szeredi Péter!" súgja Tomi egyik nap. „Most költöztek ide Pestről. A Báttyuskám27