Gábris József: Az esztergomi nevelőképzés krónikája 2.

Tartalom - Tanító- és óvónőképzés felsőfokon

E sorok szerzője az eseményekre így emlékezik vissza: „1972 nyarán igazgatóváltás volt az Esztergomi Tanítóképző Intézetben. A régi ve­zető már nem. az új még nem volt a helyén. Mint az intézmény egyik helyettes vezető­je, valamilyen okból az akkori Művelődési Minisztériumban jártam. Az egyik emeleti fo­lyosón egy női hang kiáltott utánam. Megkért, ha végzek, menjek be hozzá. Dolgom végeztével megjelentem tehát a pedagógusképző osztályon az előbb emlí­tett főelőadó hölgynél. Hellyel kínált és azonnal a tárgyra tért. Röviden, kurtán közölte, hogy a minisztérium komoly kritikát kapott, amiért a szlovák tanítóképzés ügyét képte­len megnyugtatóan megoldani. Minden eddigi kísérlete eredménytelen maradt. Evek óta - közölte az illető - a budapesti tanítóképzőben próbálják e feladatokat teljesíteni, de nem sok sikerrel, sőt a képzést a teljes elhalás veszélye fenyegeti. A gondot - szerinte sok egyéb mellett, az is okozza, hogy a fővárosi intézetnek nincs szlovák környezete, sőt kol­légiuma sem. ahol a vidékről verbuvált fiatalokat szálláshoz juttatná. A kérdés megoldá­sa viszont nem tűr halasztást, már csak azért sem. inert - mint az illető mondotta - nem kívánnak emiatt további fejmosást. A helyzet ismeretében kialakult a minisztériumban az a vélemény, hogy a képzést valamelyik vidéki intézményhez kell áthelyezni. Ezzel összefüggésben két tanítóképző jött számításba, az esztergomi és a sárospa­taki. Indoklása szerint mindkét hely ideális a feladat megoldására, mivel mindkét város környékén találhatók szlovák települések, tehát megfelelő a környezet, ezenkívül mind­kettő közel fekszik a csehszlovák határhoz, melynek következtében az esetleges határon túli kapcsolat is könnyebben kiépíthető. Amiben eltér a két város helyzete, pillanatnyilag nem tudják, hogy Sárospatakon vagy környékén él-e olyan egyetemet végzett oktató, akire építve be lehetne a képzést indítani. Úgy tudjuk - közölte az illető -, hogy Esztergomban viszont él egy nyugalma­zott képzős tanárnő, akit Érsekújvárból telepítettek át a második világháború után, egye­temi tanulmányait Csehszlovákiában végezte, sőt ráadásul szlovák szakos. Gondolkodni kezdtem, hogy ki lehet az. Nyomban ráhibáztam, igen. él ilyen kollé­ganő. akit Porubszki Máriának hívnak. Valóban az esztergomi tanítóképzőből ment 1971 ­ben nyugdíjba. Még pár szót váltottunk és megértettem, hogy e feladat - elsősorban a jö­vendő oktató megléte miatt - Esztergomé lesz. Csupán két aggályommal huzakodtam elő, az egyik az volt, hogy én helyettes va­gyok. ebben a kérdésben az elsőszámú vezetőnek kell döntenie. Mire ő: az első számú vezető jelenleg még nem kezdte el a munkát, viszont gyorsan kell határozni, nem várha­tunk, míg az illető tájékozódik. Érvelése meggyőzött. A másik aggályom a következő volt: nem biztos, hogy a kolléganő vállalja, tehát helyette dönteni nem tudok. Ebben a kérdésben tárgyalópartnerem osztozott velem. Végül is megállapodtunk, hogy hazajövet felkeresem a kolleganőt és megbeszélé­sünk eredményéről nyomban értesítem a minisztériumot. Felkerestem őt. Közösen meghánytuk-vetettük a dolgot, közös sérelmeinket eltemet­tük. úgy döntöttünk, hogy mindent vállalunk; ketten egymást segítve nekivágunk. Minisztériumi beszélőpartneremet rövidesen tájékoztattam közös döntésünkről. A nyár hátralevő napjain többször előkerült gondolatomban az új feladat. Egyrészt attól tartottam, hogy nem fogja mindenki szívesen fogadni az új jövevényeket, új - a hát rányos helyzetű tanulókhoz szabott - feladatainkat." 14

Next

/
Thumbnails
Contents