Feichtinger Sándor: Feichtinger Sándor doktor önéletírása

Életrajzom

bői a kórház gondviselői, orvosai rögtön a várost elhagyni parancsoltatták, ezért 14 napi szolgálatom után a hátrahagyott nehezebb betegek és sebesültek főgondviselősége ruháztatott rám, mint helybeli orvosra. Este későn volt, Dr. Sass főorvostól egy levelet kapok, amelyben röviden értésemre adja másnap reggeli távozását az egész kórházi személyzetnek és felhív: a kórhában fekvő súlyos sebesültek és betegek gondviselését vállaljam el. Jellemzi az akkori időt és súlyos viszonyokat azon levélbeli felhívás, mellyel Kórháza tábori kórház nekem lett átadva, vagy inkább erőszakolva. igazgató Szó szerint így hangzik: „Fechtinger főorvoshoz. Ön ezennel, ki előbb is lettem már szolgálatot tőn, a hátramaradt kórház igazgatásával megbízatik, s tegye magát érintkezésbe a főpolgármesterrel vagy ennek megbízottjával. Juli 3. 1849. Sass igazg. főorvos. U. i. Ezen felhatalmazás nyomban Önt a szükséges orvosi és ápolói személyzetről is gondoskodni kötelességének teremti. Sass. Látta Táczoczik Péter hadnagy, kórházi parancsnok." Rámhagyták a kis kanonokházakban - tulajdonképpen 12 házban - hátramaradt legsúlyosabb betegeket és sebesülteket, mert a könnyebb betegeket és sebesülteket semmi áron visszatartani nem lehetett, azok a katonasággal elmentek. De sem pénzt, sem sebészeti eszközöket nem hagytak rendelkezésemre és meg is kívánták, hogy orvosokat és ápolókat fogadjak, s a súlyos betegeket ne csak gyógyítsam és élelmezzem, de operáljam is. Lehetetlent kívántak. Én orvosi hivatásomat érezve a mindenétől megfosztott, ápolók, orvosok és szükséges táplálék nélkül szűkölködő kórházat 210 beteggel - kik közt 81 császári katona volt - átvettem, és hogy majdán emberfölötti erömegfeszítésbe, gondba és feláldozásba került azoknak egy helyre áthelyezése, ellátása ily súlyos viszonyok közt, könnyen belátható, de az ezutáni elmondandókból is ki fog tetszeni. Juli 3-tól august végéig (septemb 2.) a császári uralom alatt 81 hős katonájának életét megmentve, mindamellett, hogy más kórházaknál havonként 90 ezüst forinttal díjaztattak az orvosok, én a legfárasztóbb küzdelmek közt, úgyszólván semmiből az elhagyott betegeket - néhány helybeli, azonnal megnevezendő emberbaráttal egyetemben - tápláltam és legcsekélyebb díj követelés nélkül, magam orvosi gyakorlatom feláldozásával, egész napokat sőt éjeket is a kórházban töltve, a legnehezebb sebészi műtéteket végezve, két hónapig gyógyítottam. Nagy feladatom megoldásához eképp fogtam. A kórházat szobárul szobára jártam, hogy megtudjam az összes betegek létszámát és minőségüket, és hogy a 12 házban elszórtak között rendet csináljak. Mindenütt jajgatás, ápolók, orvosok utáni óhajtás! Valóban nem tudtam mihez fogjak, előbb a sebesf'teket kötözgessem, 73