Feichtinger Sándor: Feichtinger Sándor doktor önéletírása

Életrajzom

léseim kielégittettek és beteljesedett az, amit óhajtottam és az emberi érzéstől sugallva - majdnem 40 év előtt - a megyeháza nagy udvarán indítványoztam. A szabadelvüség diadalmaskodott és én azt ép testi és lelki erőben, egészségben meg is értem. Az új eszméknek és a haladásnak hódolva minden politikai mozgalomban élénken részt vettem. Kik e pályámról, mint orvost, elterelni óhajtottak, azt feleltem, hogy „Minden ember először hazafi, a haza iránt tartozik a legnagyobb szeretettel, csak azután Cast ember." Szakfoglalatosságom melletti szabadidőmben folytattam a köztéren való működést, egész életemen keresztül a mai napig. Nemsokára a mozgalmak a politikai téren nagyobbak lettek az egész országban, megindultak az óhajok, sőt követelések, talán a nemzet egyszerre többet is akart hirtelen létrehozni és életbe léptetni, nem számolt a körülményekkel, nem a megcsökönyösödött Metternich-féle bürocratiaval, nem a camarillával. Ellenállásra talált. Én tétlenné lettem. Még 1848 maj 29-én Pesten Dr. Stáhlynál, ugyanaznap két ízben Kossuthnál voltam. Juni 1-én Esztergomba hazajöttem és juni 2-án az ország szükségeinek pótlására, a szabadság ügyeinek előmozdítására 25 for.-t adtam. És juni 3-án már elküldettem Zselizre Szantner orvosért. Beteg lettem. Typhusom Fölizgatott kedélyem okozta, vagy talán egy véletlenül a Szenttamás-hegyen fekvő typhusos betegemnek ragályát vettem föl? Vagy azt Pestről magammal hoztam? Elég az hozzá, iszonyú fejfájást kaptam, melyet sem a hideg borogatás, sem az alkalmazott nadályok nem fékeztek, nyugtalan lettem, erős lázba estem, fényiszonyt kaptam, időszakonként félrebeszéltem. Szóval a typhus minden symptomájával rajtam kiütött. Apoltak: Kedves anyám, Tóni nővérem, Budáné Szálkáról, Julcsa nővérem, Koperniczky István iskolatársam és seminariumi prefectus, Massa Elek prímási archivárius, később sógorom. Gyógykezelt Dr. Szantner Ferenc zselizi orvos (1840-ben graduáltatott), ki minden másnap eljött hozzám. Környezetem, hozzátartozóim igen sokat szenvedtek, aggódtak értem, mert életem majd 6 hétig veszélyben volt. Három hónap múlt el, míg egészen helyreálltam. A betegség kimerített, elsoványított, elhalványított. De milyen isteni érzés fogott el, midőn először a kiállott betegség után a kertbe, a szabad levegőre jutottam - el nem mondhatom. Jóbarátaim, ismerősem gyakran érdeklődtek utánam, betegeim meg is sirattak, mert egy napon híre járt a városban, hogy a betegségben meghaltam minő nagy volt örömük, midőn e hír megcáfoltatott. Mindinkább felépültem kijártam a városba, nagyobb sétákat tettem, a városi közönség szemügyre - és meggyógyulásomról gyakorlati tudomást vett, és a segítséget keresők ismét jelentkeztek. Anyám félvén, hogy ha ismét praxisomat felveszem, kellőleg meg nem erősödöm, tanácsolta, hogy 68