Feichtinger Sándor: Feichtinger Sándor doktor önéletírása

Életrajzom

kedett a csolnakázásra. Dictum factum, kibéreltük a ladikot, és com amore a sima tükrön ide-oda száguldtunk, felségesen sikerült a kéjutazás. Én lapátommal eveztem és Hartmann kormányzott, ez így szépen ment vagy egy óráig, egyszerre erősen meghúzom a lapátot, az ezt tartó kötél elszakad, én a ladikhoz - képpel a vízhez - háttal fordulva, elvesztvén egyensúlyomat, kibuktam a tóba, utánam gyorsan a ladik haladott és eltakart testével. Ez egy pillanat műve volt, de lélekjelenlétemet el nem vesztve, néhány úszási tempót csinálva, ismét a víz színére feljutottam, néhány újabb tempóval a ladikot elértem, és míg társaim ijedségükből magukhoz jöttek, már én ismét - egészen átázva ugyan - a ladikban voltam. Bebizonyult a latin mondás: „quem fata perdere volunt non mergitur undis".

1

3 Erről a tényről sokáig hallgattam, nehogy szüleimnek és rokonaimnak szomorúságot vagy aggodalmakat szerezzek, de most már itt az ideje elmondani, hogy a fiatalság azt a tanulságot szerezze, hogy aki folyó közelében lakik, az okvetlenül tanuljon meg úszni, mert jöhet oly kényszerű helyzetbe, hogy teljes lélekjelenlétére és testi ügyességére - élete megmenthetése céljából - igenis szüksége leend. Bizony lélekjelenlétemnek és úszásomnak még egy más alkalommal is nagy hasznát vettem. Családos ember voltam már. Egy szép kertet bírtam a Szigetben, melybe gyakran ladikon ellátogattam. Egyszer erösebb evezés alatt kibuktam a ladikból és a Kis-Dunába beestem, mely elég mély volt, hogy abba belefúlhasson a legnagyobb ember is. Elvesztem volna én is, ha véletlenül nem segít rajtam az úszás mestersége és a lélekjelenlétem. Mellesleg barátaim voltak Dr. Meskó Pál 1840-ben felavatott, a későbbi nyíregyházi községi orvos, Dr. Hartman Mihály, Dr. Doleschall Gábor miskolci városi orvos, Kovács a dömösi jegyző fia, Kovarczik gyógyszerész. Tragédiák Az 1835/36-iki iskolai év alatt történt. Barátaim közül kettő több időt fordított a szórakozásra, felpiperézésre, románok [regények] olvasására és efféle hasztalan időtöltésre, mint a komoly tantárgyaik tanulására; talán nagyon bíztak is jeles tehetségükben, hogy az iskolai év leteltével is néhány nap alatt azon tanulmányi halmazt legyőzik, mely az iskolai rendszer szerint megtanulandóknak eléjük adatott, vagy talán a szerencsét is mérlegre vetették, elég az: Essinger és Kovács egyik esztendőben hanyagok voltak. Az első egy özvegyasszonynak elsőéves orvosnövendék fia; a másik szintén egy özvegyasszonynak joghallgató fia volt. Mindkettő esztergomi születésü, az iskolai év vége felé gyakrabban keresték fel egymást és szorosabb barátságot kötöttek, melyben azelőtt nem éltek, annál inkább is, minthogy Kovács magyar, Essinger pedig bécsi szülőktől eredő német ajkú volt. Essingemek szorgalma mellett szép tehetségei is voltak, de soha sem tette azt, mit éppen tenni kötelessége lett volna; ő az első évben ahelyett hogy 1

3 Akit a sors el akar veszejteni, nem fullad a hullámokba 38