Etter Jenő: Az esztergomi Széchenyi Kaszinó száz esztendeje

Tartalom - Az aranykor

104Sugár-özönnel dicsfényt hintsenek í Költőt, — kinek szavára egykor Ébredni kezdett a nagy tetszhalott: Az elpuhult magyar s ocsúdva, Uj küzdelemmel szembe szállhatott. Költőt, — ki vergődő szivében Egy népnek fényes, drága kincseit Őrizte, hordta lelkesülten S úgy mint a gyémánt, amely megtörik, E szív is szerte szórta pazarul A régi kincsek tündöklő szinét És messze beragyogta véle A fojtó ködbe tévedt nemzetét. A szív, szegény fáradt szív egyszer Megszűnt dobogni, lassan megszakadt Mikor bujdosva veszni látta A legutolsó halvány sugarat. De drága kincse nem veszett el A millióknak hagyta örökül ... És Cserhalomnak büszke hirén Van ! Oh, van még utód, ki lelkesül. És nincs benőve sirja vad fák Tört ágival — mint bús sejtelme szól, A megfáradt embert kikeltik Mohos sírjának csöndes almiból. Az „ős dicsőség híre fenn van, — Szabad lélekkel zeng megint a dal'

1 Édes szavú, nagy dalnokunk te: Vörösmartynk, tiéd a diadal!