Edvil Illés Gyula: Az Esztergomi Főszékesegyház

3

1 szerűleg sajátos, helyi jelleget nyer — lényegében idegen,"

3 s az itt dolgozó osztrák művészek tevékenységének súlypontja — kevés kivétellel — nem e hazára esik. Viszont a klasszicizmus korának valamennyi számottevő építésze"

4 csak Magyarországon működik, s így alkotásaikon jobban megérezzük a hazai talaj zamatát. Egyébként is az őszinte és józan magyar lélekhez mintha közelebb állana a klasszicizmus egyszerű és tartózkodó formavilága, mint a pompaszerető bárok pátosza, vagy a rokokó kecses felületessége és szertelensége.

11

5 A XVIII. század utolsó negyedében, a váci székesegyház építésének befejezése után"

6 válik programmszerűvé egyházi monumentális építkezéseinknél a klasszicizáló stílus és mindinkább tért hódít. Az esztergomi főszékesegyház első tervét csak egy — tősgyökeres magyar géniusz agyában fogant — terv előzi meg: a PÉCHY MIHÁLY-é, melyet a debreceni református Nagytemplomhoz készített."

7 Itt csillan föl először Bramante S. Pietro-tervének és Soufflot S. Geneviéve-jének (Pantheon) együttes hatása, s e kettő összeolvasztásából érlelhette ki Péchy a saját tervét. Az előbbi kettő lesz a római Pantheonnal együtt, a klasszicizmus egész tartama alatt, a monumentális templomépítés mintaképe. A klasszicizmus hazája Olaszország, ahol az ókori Róma klasszikus művészete mint állandó termékenyítő erő hatott a későbbi idők művészi stílusainak kialakulására. Ezt a napjainkig meg nem szűnő hatást leginkább az a körülmény biztosította, hogy egész Itália területén, de kivált az örök város falai között, az egymást követő nemzedékek művészeinek figyelmét lépten-nyomon — akaratlanul is — nagyszámú klasszikus műemlék vonta magára, sőt azok nem egyszer az általános érdeklődés gyújtópontjában állottak. Architektúráról lévén szó: gondoljunk elsősorban az antik épületmaradványokra. Az ókeresztény és a románkori művészet, a gótika, a reneszánsz és a bárok is vissza-visszanyúl az antik hagyományokhoz, s vagy kölcsönvesz egyes határozott műformákat, azokat átalakítja s új tartalommal tölti meg, vagy pedig régi stílusjegyeket olvaszt magába. A változó korok változó ízlésű műgyakorlatával párhuzamosan tehát itt tovább él a klasszikus művészet, vagy legalább is el nem hanyagolható, eleven stílusképző erőként működik közre, s búvópatak módjára minduntalan fölszínre tör. A klasszikus művészetnek egy ilyen fölszínretörése volt a XIX. század klasszicizmusa is. Az építészetben a bárok túlfűtött pátosza, dinamikus formavilága és reprezentatív pompaszeretete után, minthogy ebben az irányban további fejlődés már elképzelhető sem volt, s a bárok, illetőleg a rokokó elérte végső kifejlését, ismét régi jogaikba iktatják a nyugodt, kiegyensúlyozott formákat. Az új stílus