Deák Antal András: A Duna fölfedezése
Tartalom - LUIGI FERDINANDO MARSIGLI: A DUNA MAGYARORSZÁGI ÉS SZERBIAI SZAKASZA
A DUNA MAGYARORSZÁ GI É S SZERBIAI SZAKASZA A DUNA MENTÉNEK NAGYOBB LÉTSZÁMÚ NÉPEI ÉS NEMZETISÉGEI Ideje a leírt helységek lakosságáról is szólni, és megmutatni, mely és miféle népeket részesíti áldásaiban útja során a Dunánk. Mindenekelőtt különbséget kell tennünk az őslakosok között, akik állandóan és minden időkben, vagy legalábbis évszázadok óta itt, ennek a folyónak a partján laktak, és a betelepültek között, akik a forgandó hadiszerencse folytán részben beolvadtak, részben - kényszerülvén saját hazájukba visszatérni —, újra távoztak, amilyenek napjainkban a németek és a törökök; ezekről nem beszélünk, de amazokkal, tudniillik az őslakókkal, foglalkoznunk kell. Továbbá, mivel a németek őslakosokként a mi Duna-szakaszunknak csak egy kis töredékén laknak, és Pozsonyon túl, mely városban úgy tűnik, a német nyelv ugyanúgy honos, mint a magyar, már nem találhatók, s mivel ezt a népet mindenütt jól ismerik, róluk se beszélek, hanem csak azokat a népeket szándékozom most bemutatni, melyek Németországon kívül találhatók. Három nép lakik napjainkban Dunánk két partján: magyarok, rácok, oláhok; és ahogy ezek eredete más és más, úgy nyelvük is különböző. A magyarokról korábban már eleget szóltunk. Nyelvük teljesen egyedülálló, másokéval semmi rokonságot nem mutat. A rácok a szláv néphez tartoznak, mégpedig ahhoz a szláv néphez, mely egész Illírikumot, Dalmáciát, Horvátországot, Szlavóniát, Boszniát, Szerbiát és Bulgáriát benépesíti, nyelvük csupán kissé különbözik, inkább csak nyelvjárások szintjén. Ők is az illír nyelvet beszélik. Magyarországra azután települtek, hogy a törökök Temesvárt és Budát elfoglalták, s a magyarok az ország nagyobbik részét elhagyták. A törökök ugyanis a magyarok által elhagyott területeket új népekkel igyekeztek benépesíteni, ezért a hegyes és kietlen Szerbia lakóit odacsalogatták- és gyűjtötték. Nagy és úgyszólván kimondhatatlan áldás volt ezen népek számára, midőn terméketlen szülőföldjüket a magyarok tágas, termékeny szántóföldjeivel cserélhették fel, és a dunai, tiszai és más mocsarak környékén települhettek le, ahol bővelkedhettek halakban. Nevüket a szerbiai Sztarinlak völgyén át a Morava folyóba ömlő Rasca folyócskától kapták, amelynek mentén a legősibb településeiket építették. A föld tágasabb tereit keresve arra húzódnak, ahol a győztes háború az időknek kedvez, s így különböző területekre szóródnak szét. Többnyire tavak és vizek mellé települnek, hogy jobban, könnyebben halászhassanak; szállásukat pedig olyan anyagból és módszerrel készítik, hogy amikor nekik és vezéreiknek úgy tetszik, lebonthassák, és könnyen máshová költözhessenek. Innét van az, hogy a helyet, mely ma épületekkel van tele, holnapra elhagyottan találjuk. Sőt legtöbbjüknek kivájt föld és barlangok rejtekei a lakása. Vallás tekintetében a görög szertartásúakhoz tartoznak, mégpedig azokhoz, akiknek Moszkva a központja. Az oláhok szokásaikban és nyelvükben egyaránt különböznek a rácoktól, jóllehet ugyanazt a görög vallást követik, sőt azok illír betűit használják. A Dunának azon a partjain tűnnek fel, amelyeket a Balkáni hegység és a Kárpátok nyúlványai fognak közre. Nem szívesen laknak a síkságokon, kivéve Oláh- és Moldvaország két tartományát. Valójában a régi rómaiaktól származnak, és azzal hencegnek, hogy rómaiak, és elferdített 375
