Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - ELŐZMÉNYEK, KAPCSOLATOK (1971-1990)

vonzásában a modern művészet és a nagyapja pásztorbotja. Chagall lebegő alakjai s az otthoni deszka-ólak falára szöggel fölkarcolt gyerekrajzok. A látomások és az emlékezés. Azt hiszem, hogy az utóbbi években beérett művészetének két iegfontosabb kulcsszavát ejtettem most ki, szinte elszólásként. Két egymásba olvasztott és csúsztatott fogalmat, két egymáson átderengő fogalom nemes ötvözetét. Tagadhatatlan, hogy a szentendrei festők álmokat, látomásokat, s a mértan gyönyörét izgalmasan párosító művészete nélkül Végvári se talált volna rá önmagára. De az is tagadhatatlan, hogy a szentendrei iskola nyugat-európai hagyománya és kifinomult értékrendszere mellett Végvári képes volt fölmutatni egy tépettebb, darabosabb és elvonatkoztatásaiban is megkínzottabb kelet-európai érzékenységet. A kultúra közege helyett a történelmet. István király, Dózsa és az ikonos pásztor-nagyapa ezért uralkodhat egyforma eséllyel az emlékezetében. S a lovak is, hajdani társaink, melyeket költők búcsúztattak el, gépekkel benépesülő korunkban ezért kerülnek úgy föl emlékezete barlangfalára, mint a történelem előttiek Altamira köveire, vagy ahogy szerelmesek vésik bele nevüket fába, elhagyott templomfalakba. Végvári látomásai tehát soha sem csak a fölbolygatott képzelet termékei, hanem az érzelmeké is. A folytatásra váró hűségé és szereteté. így többnyire nem is mások, mint befelé figyelések. Hadd utaljak példaként a Kegyelet című képre. A sírok közé leszálló, gyászruhás öregasszonyok is mintha egy paraszt-biblia jelenései közül válnának ki, halottak napi angyalok gyanánt. Pedig e mellett arról is szó van, amit a szegények örökségét vállaló Végvári tud: hogy még a halottak is várnak valakire. Képei az állandó többértelműségtől válnak egyértelműen gazdaggá. Végvári hegyei láng-testű angyalt vajúdnak. Dombjai az otthoni és az olaszországi emlékektől véreznek át, mint a seben a kötés. A nyitva hagyott házak ajtajai is az otthontalanság sebeiként feketednek, míg be nem lép rajtuk egy ember. A Vörös Krisztussal rokon Felfeszítve című kép lehetne megunt jelkép is. De aki közelről megnézi - nem is az alakot - hanem a kép hátterét, egy szétfröcscsent vérfoltot fedezhet föl rajta. Mintha valakit - ártatlant vagy védtelen vértanút - csak az imént végeztek volna ki ott ismeretlenül, falhoz állítva. A keresztény kultúrából átmentett jelképek így telítődnek meg XX. századi jelentéssel. Ugyanígy telítődnek meg a népművészet világából átörökített motívumok is. A betonvilág díszletei közé betévedő szarvasok, melyek állnak és néznek ránk, fehérek a fehérben. Mintha azt kérdeznék: hol vagyunk, merre tartunk, tudunk-e még a mindenség szétpillantó élőlénye lenni? A képzeteket kiki magában folytathatja. Én csak azt mondhatom Végvári Jánosról, amivel kezdenem kellett volna: köszönteni ezúttal nem egy új festőt köszönthetek, hanem egy festő megújulását. 29