Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - MŰVEK ÉS NAPOK (1979-1990)

NAPPALI HOLD (Részletek) Július elseje. Ez volt az utolsó határidő, amelyet magamnak szabtam. Már hónapok óta az a babonás hiedelem tiktakolt bennem, hogy ha még ezen a robbanékony napon se tudok elszökni Budapestről, ki Esztergomba, az esztergomi dombjaim közé, legokosabb lesz megrendelnem a koporsómat. Budapest, természetesen, csak jelképes helyszínt jelentett nekem ebben a börtönlázadásos tervben s nem igazi okot. Az igazi ok az én összeroncsolódott, balszerencsés életem volt. Az irodalom árbockosarából kizuhant élet, amelyet jó két esztendeje, a kerítőnői képességekkel megáldott politika ejtett hatalmába, íróként, persze, politizáltam én azelőtt is, harminc-negyven éven át, gyakran a legelső vonalban, de mindig csak úgy, ahogy a mondataira és mámoros igazságaira kényes író hadakozhat ellenfeleivel vagy saját magával. Egy vérbeli politikus, a háta mögé mutogatva, mindig a tömegekre hivatkozik. Ilyesmi nekem sose jutott eszembe. Tömegek helyett én legfeljebb eszmékre vagy a meggyőződéseimre hivatkoztam. Nem felejtettem el, hogy a politizálás kényszere nálunk jónási kötelesség, hiszen Magyarország legkiérleltebb politikai gondolatai nem a politikai élet gondosan megmunkált talajából hajtottak ki, hanem az irodaloméból. Hogy mért éppen belőle? Talán érdemes elismételnünk még az ismerős okokat is. A mohácsi vészig nem volt magyar nyelvű irodalom Magyarországon. Vallásos költemények, apokrif szövegek ugyan voltak, de világiasnak mondható magyar irodalom nem létezett. A nagy megrázkódtatás azonban magunk felé fordított minket és Janus Pannonius egyetemes latinjából úgy léptünk át a fájdalom és a fenyegetettség anyanyelvébe. Az önmarcangolás túlfűtött igéi közé. Mért írja később dühödten Ady, hogy nekünk Mohács kell? Azért, mert mindenkinél pontosabban érzett rá a tragikus fordulat megtermékenyítő hatására. A születés paradoxonára. Irodalmunk „megmagyarításában" jó széllel érkezett közénk a protestantizmus is, mert a magunkba-fordulás kényszere, az új hit megvallásával együtt, nagymértékben fölizzította a lelkeket, sokat segítve ezzel a töprengő, a tusakodó, a láz-beszédekben megjelenő „líraiság" kifejlődésének. 131