Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - MŰVEK ÉS NAPOK (1979-1990)

Szép nyárutói nap a kertemben. Búcsúzkodnak tőlem a lepkék, miközben én Rilkét olvasok minden előzetes cél nélkül. Versek és lepkék? Külső és belső élmények játszanak egymásba elégikusan, s adnak egymásnak sajogtató távlatot. Nem ismerem ennek az érzésnek a nevét, de jó, hogy vannak ilyen, az ember belső univerzumát betöltő érzések. Nélkülük adathalmaz és eseménysor volna csupán a világ, kavargó helyszín, vagy egy dermedt múzeum, ahol külön kiállítási tárgy volna egy alvó tűzhányó, egy ember, egy lepke, egy zsiráf. Lehetne persze gondolatok és történések forgatagos színhelye is, de vajon tudnánk-e örülni itt a földön eseménynek vagy gondolatnak, amelyet nem érint meg a zsigerek felől fújó szél, és amelyet nem jár át a „termékenység lehelete". A modem ember egyre sűrűbben döbben rá arra, hogy elragadó, de meddő formák között él. Mintha tojások fehérlenének körülötte, amelyekből nem kel ki semmi. Wilhelm Lehmann német költő mondja egy beszélgetésben: „Szubjektív hozzájárulás nélkül nincs már világ. Minden talpalatnyi szellemi létezést úgy kell meghódítani." Az „én" elbizonytalanodásának szűkös esztendeiben kissé ábrándosnak, sőt elavultnak hangozhat ez a vélemény. Mert hogyan járulhat hozzá a világ életben tartásához az egyén, ha a társadalmi rendszerek, akár a politika, akár más magas szervezettségű önkény révén, egész testsúlyukkal épp az emberi személyiséget nyomják el? A kérdés másoknak talán szónoki, a költőknek azonban húsukba vágó. Nincs műfajunk, nincs eszközünk - sem a tudományban, sem a művészetben -, amely olyan kizárólagosan és egyértelműen az énnel forrt volna össze, mint a költészet. A vers mindig az énre kérdez rá - hirdetik a köznapi esztétikák is. Az időbeli, a mulandó énre. Arra a belső magra, amely az objektívnak nevezhető világ szubjektív ellenpontja. Nemcsak általános stílus nincs, de általános valóság se. Az igazi, a mozgó, a termékeny valóság mindig az ember saját valósága. Az én könnyem hull, az én torkomat fojtogatja a világhiány, és így tovább. (...) * Van még a költészetnek egy kevéssé ismert és ritkán hangoztatott tulajdonsága, amely a mindenkori nélkülözhetetlenségét épp a mi korunkban bizonyíthatná be legmeggyőzőbben gondolati és erkölcsi érvekkel. Már réges-rég kiderült mindnyájunk számára, hogy az abszurditásig túlhajtott fegyverkezés korában a huszadik század emberisége világméretű kompromisszumok korlátjai között feszeng. Országok, birodalmak, földrészek élnek így egymással, egymás mellett örökös, alkut kereső feszültségben. Lassan a jövő új neve is: kompromisszum, mert miközben a kényszerű egyezkedés rongál bennünket, fékez és gyanakvóvá tesz, a világmindenség holnapi napját kizárólag ez a „fogcsikorgásos" egyezkedés őrzi meg. Nem a kitárulkozás, nem a barátkozás, hanem ez az önkorlátozó fegyelem. Ezt persze nem úszhatjuk meg büntetlenül. A nagy kompromisszumok legkisebb egysége is kompromisszum. Itt, KözépEurópában, talán közvetlenebbül és nyersebben érezzük ennek a mérgező 108