Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Esztergom Babitsról

szerint rakott fészke révén, ahová vissza-visszatért minden esztendőben, valahányszor pihenni, felüdülni vágyott, nemcsak azért, mert itt többször előadást is tartott, és tiszteletbeli tagja volt az Esztergomi Balassa Bálint Irodalmi és Művészeti Társaságnak, hanem azért is, mert vallomása szerint szerette ezt az ősi tájat és lelke rokon volt a Várhegy fölött és alatt rajzó emlékekkel, azzal a történelmi hangulattal, amely a kupola és a sziklák körül borong s értette a kövek beszédét, értette az életért és kultúráért folyó küzdelemnek azt a gyönyörű örök-magyar szimfóniáját, amely itt zúg a Duna és a Várhegy találkozásánál. Ezért nemcsak testileg, hanem lelkileg is Esztergomé volt a jelenkornak ez a legnagyobb magyar költője, akihez hasonló nagy szellem az egész művelt világon is alig egypár akad. Esztergom is mélyen gyászol tehát Babits Mihály halálakor. Gyászol és emlékezik. Nem felejti el szomorúan járókelő alakját, amint az Előhegyről lejőve végigjár régi utcáinkon, a Duna-part felé tart, majd hűséges feleségétől, ismerőseitől, barátaitól kísérve betér a Szent István fürdőbe. Többször láttuk itt hosszan álldogálni a parton. Kezét mellén tartotta, szép dantei fejét kissé lefelé hajtva fáradt szemét a világoskék vizén pihentette. Nem felejtjük el úgy sem, amint felfelé ballagott az EIőhegyre, amint ott háza körül foglalatoskodott, sétált. Sokszor papírlapot tartott kezében és mesz76