Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Babits Esztergomról

A felhők elfutnak, a csillogó Duna is változtatja színeit, lombos fákból didergő gallyak lesznek, mi is megváltozunk. De mindaz, ami megfoghatatlan, mindaz, ami e folyton változó világ mögött van, ez az irreális s mégis örökké érvényes világ ülepedett meg e lapokon. Nem arról beszélek, hogy úgy legyen igaz a költészet, hogy aki háromágú fát Iát, ne írhasson le százgallyú törzset. A költőnek a lényegest kell meglátnia, azt a fát akárhogy elkeverheti lelkének idegen színeivel, azért mégis mindenki ráfog ismerni, ha meglátja: ez az.' Megint Platónt kell idéznem: kicsi feladat a művész számára egy tárgy hű testi képét megrajzolni. Az ő feladata egy tárgy múlékony képe helyett a tárgy örök eszméjének ábrázolása. Egy rég hallott eset jut eszembe arról, hogy nincsenek a művészetben véletlenségek. Turnerrel kapcsolatban jegyzi fel egy műtörténész, hogy a mester egyik akvarelljén,mely a velencei Campanilét ábrázolja, föltűnt egy fölöslegesnek látszó kis piros vonás. Ügy hatott, mintha csak az ecset véletlen és szeszélyes kilengése dobta volna e céltalan színt a papírra. De mégis meglepő volt, hogy Turnernck valamennyi Campanilét ábrázoló képén, melyek ugyanabban az évben készültek, makacsul feltűnt e piros vonal, s utánajárván a dolognak kiderült, hogy abban az évben restaurálási munkákat végeztek a Campanile csúcsán. E rejtélyes piros színfoltot tehát a míniummal bevont kőművesgerenda diktálta. 39