Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Babits Esztergomról

lisszatitkai helyett vallomás az eleven földről, melyen a költő állt, a változékony égről, mely nyomasztó gondolatait visszhangozta. Bírálója nem lehetek, de a verseiben megrögzített időnek én vagyok egyetlen tanúja. Mint tanú, láttam és tanultam is. A költő sohasem hazudik, a földön áll — és mégsem a földről beszél. És nem az arca elé tolakvó arcokat rajzolja, nem a szemébe szűrődő tájat, valami másról beszél, valami távolibbról s mozgó arcoknál s fáknál állandóbbról — mégis, a versben valahol retjve benne van mindaz, amit közben meglátott és megérzett. Talán csak egy szimbolikusnak látszó hasonlattal tapad a percnyi élményhez, csodálatosan legtöbbször éppen az absztrakcióként ható hasonlatok rejtik azt a kemény és titkos magot, amiből a vers koronás törzse kihajt. Ilyen realitások gyakran a jelentéktelen köntösű jelzők is, melyek mint eleven gyökerek, szorosan tapadnak a földben, s az eszmék világát belekötik a szerves életbe. Mi minden elfér egyetlen hasonlatban vagy jelzőben, mennyi felgyűlt íz és kicsordult vallomás. Egy élet eredménye lehet benne, legfőbb élmény egyetlen szóban. Ezekben árulja el magát a költő, a földi embert, a szenvedőt, a tudat alá gyűrt titkokat. „Mint a kutya silány házában . . ." — Ez a kutya élt, ez a silány ház valóságos formáival kínozta szemét. Magunk tákoltuk össze hulladékfákból, alacsony lett, s szegény Ádáz alig bírta alája kaparni magát. Ügyetlen ácsmunkánkból 32