Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Babits Esztergomról

sípja van (ha jól mondom a számot); kupolája nem alacsonyabb, mint a londoni Szent Páltemplomé. Mit bánom? Művészsznobizmusom lenézi a nagyság és gazdagság sznobizmusát; de titokban mégis kevélykedem, hogy ilyesmink is van. Holott Esztergom nem valami parvenü városka: Esztergom mégis a Szent István őshelye. Szorgosan figyelmeztetem vendégeimet arra, ami megmaradt a régiből, s közben itt is, ott is, azon kapom magam, hogy túlzok, hogy iparkodok mentül több régit találni. Fantáziám fölforr, elvesztem a felelősségérzetet, s egy magyar Firenze képe alakul ki bennem; még most is ezt a képet látom magam előtt, ahogy itt ülök hegyi lakomban és letekintek a tájra, mely a veranda üvegkockáin át friss színekkel mosolyog föl, mint egy rajzhálós karton . . . Mint mikor fiesolei lakásomból tekintettem le Firenzére. A kupolákra, a nyájas hegykoszorúra és az Arnóra, akarom mondani Dunára, amely az Arnónál tulajdonképpen sokkal szebb s nagyobb víz. S amarra lehet Vallombrosa, amit itt Búbánati völgy-nek hívnak, költői név, nem stílszerűtlen a virágváros-hoz. Magyar Firenze! Miért ne? Nincsenek-e itt mégis régi bástyák, sziklába vájt román várkamrák, szentek ereklyéi, gótikus képek és úrkoporsó, reneszánsz sírszobrok a kriptában, s egy egész fényes márványkápolna, amit egy magyar pápajelölt építtetett, s amit úgy szed26