Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Babits Esztergomról

Elbúvok a forró nyárban, egy kis hegyen búvok el én, de búhatnék vad preríken, vagy rejtek völgyek ölén: a világtól nincs föld elzárva. Rámkopog, megcibál, utánam nyújtja hideg kezét egy szomszéd éghatár. (Már tízre jár) Hozzák a postát, nem a postás, mert ide föl se jön a postás, hanem a kis cseléd, Mariska: piros szatyrával ő a posta. Jön és jön. Emelik a lépcsők. Hozzák felém hireit és őt. Kék, szélesfodru, könnyű szoknya száll terraszokról terraszokra. Jön, jön, naivul, mint a végzet: nem tudja, mit tart a kezében. Ugy jön újsággal és levéllel, mint Aeolus lánya a széllel. Mindig megdobbanok ha látom. Mily szelek fújnak a világon? Ing a domb, leng a ház, s nyugalmam hajlong mint a levél az ágon. 15