Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Látogatás Babits Mihálynál

Ajkam annyiféle hang ostromolja, hogy már néma . . . Mert újra érzem az első látogatásnak azt az elnémító remegését, némítót kétszeresen is: a megilletődéstől meg attól, hogy a fogadtatása is némaság volt: egy félelmesen néma költő, aki már nemcsak az ajkát ostromló annyiféle hangtól nem talál szavakat, hanem a gégéjét ostromló sejtek burjánzásától. Milyen borzongatóan idézte fel Az európai irodalom történeté-ben kedves költőjének, Baudelaire-nak tragikus pusztulását: „A szavak művésze asphasiába esett: elfeledte a szavakat. Anyja mint roncsot vitte haza Párizsba meghalni." Babitsnak nem a kábítószerekkel roncsolt agya, szervezete „feledte el" a szavakat. S ez még borzongatóbb volt. Köszönni sem tudott, csak a takarón nyugvó kezének gyönge emelésével. Azt szerette - természetesen azt is várta -, hogy minél többet beszéljenek neki: esztergomi verscinek fő motívuma a posta, a postás, melyek aztán a nagy versben - Csak posta voltál - a mindennapok mozzanatából élete nagy jelképévé nőnek. A hallgatásába börtönzött a postát várta, a híreket, s mindennél inkább a hangos postát, az eleven szót, mindenkitől. De engem elnémított a némaság. Az egész hosszú napon, azt hiszem, alig szóltam, legalábbis egyetlen szavamra se emlékszem. Pedig mikor Pesten, az Attila utcai lakásban először voltam nála, alig tudtam tartóztatni magam, ne152