Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Látogatás Babits Mihálynál

hogy tiszteletlen legyek, mindent el akartam volna mondani, mintha ő volna a minden gondolatok próbája, minden kimondott szó mértéke. Most - minden ésszerű meggondolás és illendőség ellenére - úgy éreztem, csak sértheti a beszéd, s az ő kényszerű némasága előtt csak a vállalt némaság tiszteleghet. Különös hős volt a beteg Babits. Egy izomtalan, csonttá soványodott, mozdulatlan, az ágyon alig kiemelkedő domborműként fekvő Laokoon, akinek kiáltása éppoly néma, mint a kőbe vésetté. De még akkor sem csak a maga kígyóival csatázott, velünk együtt viaskodott a mindnyájunk derekára tekerődőkkel. Tudjuk, kényszerű némaságában is cinkosnak ítélte a némákat. Az ifjúságnak - csak az ifjúságnak - vannak olyan pillanatai, melyek egyszeriben felérik az ábrándot. Melyek szilárdan megkötik a futóhomok vágyakat. Az a délután egyike volt azoknak, amelyekben a világ semmilyen hívása nem mozdíthatott volna ki onnan, ahol voltam. Betűztem a két szobát elválasztó boltív festett félkörén ma is olvasható horatiusi szavakat: NON EBUR NEQUE AUREUM . .. Sem ivorból, sem aranyból... S mindjárt meg is akartam magamnak fogalmazni, miből is épült hát ez a ház, amelyet lakója még egy másik, egy Arany János-i jelmondattal is megalapozott : 153