Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Látogatás Babits Mihálynál

Esik a nap ! Szakad a súlyos sűrii zápor zuhogva istenigazából. Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég! Óh gyönyörűség ! S minden strófa refrén je ez a gyönyörbe fúló felkiáltás volt, szinte érzékeltetve áradó szépségét és gazdagságát annak a sugárzó békének, amely itt eltöltötte lelkét, megnyugtatta szívét, állandóan visszahúzódó, timidus idegrendszerét. S állottunk itt, alig néhány nappal halála előtt néhányan, Radnóti Miklóssal együtt bent az egyik kis szobában, ágya előtt, ahonnan (beszélni nem tudott már) szinte Gandhira emlékeztető szent mosolya, csonttá-bőrré fogyott, maszkká merevedett arcából sütött ránk, és szégyenkezve, a fájdalomtól bénultan álltunk ott, hiszen nem tudtunk segíteni. Ezekre a szép és tragikus napokra kell emlékeznünk, hiszen ez a hely volt az ő titokzatos bujtató erdeje, a vadon és az éden egyszerre. Erről a kis hegyről, az esztergomi Előhegyről tekintett a várra, annak két hegyére, a gazdag főpapi Esztergomra és a Szent Tamás-i szegények dombjára, azoknak a szegényeknek az esztergomi hegyére, akikről oly megrendítő szépséggel és annyi könnyel énekelt verseiben. Valóban ez a kis előhegyi ház volt varázslatos szigete, tündérvilága. Prospero szigete volt számára, ahogyan Szerb Antal írta egy139