Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Látogatás Babits Mihálynál

diihösen a láncát. Belülről egy női hang csitítja: „Tündér! Hallgass, Tündér!" Nem ismerem Tündért, ő sem ismer engem. Mikor utoljára itt jártam, még Adáz volt itt a kutya. „Ádáz kutyám, itt heversz mellettem . . ." A nyitott verandán ülünk le, ahol a falat autogramok borítják. Csupa barát neve, köztük szellemi életünk színe-java. A névsor is érdekes, mutatja, hogy kik tekintették élő irodalmunk vezérének a ház gazdáját. Babitsné jön, szívélyes szavakkal és mosolylyal az ajkán, de szemében átüt az örömön valami rémület. Őt se láttam vagy egy éve. Erősen lefogyott, félelem és gond rángatja az arcát. Látni, hogyan figyel beszéd közben is a szoba felé. Csak a közeli barátok tudják, hogy mit tett vállára a sors az utóbbi négy évben. S mily furcsa (vagy logikus?), hogy az jut eszembe, amire pedig eddig nem gondoltam, hogy Babits lírájában csak boldog szerelemmel találkozunk. A beteg alszik, egyelőre kint beszélgetünk. Mostanában nagyobbrészt alszik. Két napja mintha valami javulás volna, reggel már nem is adott neki morfiuminjekciót. Igaz, hogy ünnepélyesen meg kellett ígérni, hogy este megkapja. De két nap előtt borzasztó volt! Rettenetes fájdalmai voltak és erősen romlott a pulzusa. Két nap óta jobban van. Nem gondolom, hogy a javulás folytatódni fog? Persze, hogy gondolom. Biztos, mondom neki. Mit mondhatnék egyebet? Megint az öröm válik arcán 117