Békássy Jenő: Komárom és Esztergom vármegyék ujjáépitése Trianon után

Esztergom vármegye és Esztergom szab. kir. megyei város tizéves történetének vázlata. Írta: dr. Sántha József

ezrek, meg ezrek tolonganak Lányi Dezső szobrászművész monumentális alkotása körül; a messze vidék is bevonul hatalmas küldöttségeivel s a tömeg, melynek soraiban az országgyűlés, az egyházak, a honvédség képviselői is jelen vannak, a Himnusz hangjaival és lelkes éljenzéssel fogadja a kormányzót. Huszár Aladár főispán elragadó ünnepi beszéde után a kormányzó szavaira lehull a lepel az emlékről, melyet Antóny polgármester vesz át ékes szavakkal a város gondozásába. S akkor következik a felejthetetlen jelenet: zúgnak a város összes templomainak harangjai, a Bazilika tornyában a Nagyboldogasszony harangja szól s elsírják a kikisérőt annak az ötszáz esztergomi hősi fiúnak, kik életüket adták a haza boldogulásáért s most az ismeretlen messzeség jeltelen sírjaiban álmodnak Nagymagyarországról. Szomorú alkalommal jelent meg újra a kormányzó a város falai közt: Dr. Csernoch János bíboros hercegprímás temetése alkalmával. Az utolsó tíz esztendőt ugyanis bőségesen megáldotta az Űr örvendetes eseményekkel, aminthogy nem egyszer könnyet is kényszerített arcunkra a sors. Túl esnék e munka keretein, hogy mindegyikre kitérjünk, bár úgy van velük az ember, mint a kisgyermek a virágos réten: mivel mindent nem lehet, nem tudja, melyiket válassza. De mégis van, amit a szűk keretek közt se lehet mellőznünk. Aki Esztergom népét ismeri, tudja, hogy mindenkor a legszorosabb kapcsolatban van legelső polgárával, a hercegprímással. Ez a meleg szeretet és mély tisztelet hatotta át boldogult Dr. Csernoch János prímással szemben, kinek élete — már e legmagasabb méltóság elnyerése előtt is — oly szoros érintkezésben volt a városával. Amikor például az agg főpásztor 1922-ben elindul Rómába, hogy részt vegyen a pápaválasztáson, — nemcsak a papság s a hatóságok búcsúzó szava, hanem hivei visszaváró búcsúja is kiséri. És ha születésének 70 éves fordulóján igazi bensőséggel ünnepli őt a közönség, minek nevezzük az örömnek, a tiszteletnek, a hódolatnak azt a megnyilatkozását, mellyel az aranymisés Csernochot veszi körül a város, a megye s az egész ország (1924. nov.)! Ünnepi beszédek, hódoló feliratok, tisztelgések követik egymást, de a jubilánsnak talán az tetszett a legjobban, hogy aranymiséjén zsúfolva volt a Bazilika. Meg is mondotta egyebek közt beszédjében: köszönöm, hogy felkísértetek, köszönöm, hogy eljöttetek; és kérem, jöjjetek el majd akkor is, mikor utolsó utamat teszem a földön. Ez az idő nem is váratott sokáig magára. 1927. telén hírek terjednek el az agg egyházfő megbetegedéséről, úgy hogy márciusban kezelésre s üdülésre San Remoba utazik. Megerősödve tér haza székvárosába, de nem meggyógyulva. Ezért igen visszavonultan él s a 75. éves születésnapját is teljes csendben üli. És akkor már sejteni lehetett, hogy élete fonala a végére ért. A közönség állandó érdeklődéssel van iránta s várja az orvosi jelentéseket; a helyi lapok hozzák a friss tudósításokat, mígnem 1927. július 25-én kora reggel megszólal a legfájdalmasabb tudósító, a Bazilika 42