Hídlap, 2010 (8. évfolyam, 26–47. szám)
2010-12-01 / 44. szám
KULTÚRA ESZTERGOM-EMBEREK Beszélgetés Koszéin László tanár úrral Tedd, amit szeretsz! Hogy rögös a pálya és amint Zalában mondják, „katymaringós” az ember életútja, azt mindannyian tudjuk. Az azonban közel sem mindegy, hogy honnét indulunk és főképpen, hogy hová jutunk. Erről és összességében e rögös út rejtelmeiről, csalódásairól és csodáiról beszélgettem Kosztin Lászlóval, a környék talán egyetlen dzsesssz- gitárt oktató zenepedagógusával.- Mást tanítasz az iskolában és mást játszol a koncertjeiteken, melyeken valójában nem a klasszikus dzsessz dallamai csendülnek fel.- No, ez így nem egészen igaz, hiszen amikor a Szegő Quartett színeiben lépünk színpadra, akkor is leginkább a dzsessz korai időszakából összeállított repertoárral igyekszünk elvarázsolni a közönséget. Magát az együttest mintegy négy esztendeje alakítottuk, mikor is egy alkalommal felhívtam telefonon Szegő Csabát, megkérdeztem tőle, hogy mit szólna hozzá, ha a jövőben együtt (is) dolgoznánk, vagyis alakítanánk egy zenekart. Csaba, tengernyi elfoglaltsága mellett, örömmel fogadta a javaslatot, így jött létre ez a baráti zenekar, melyben ő szaxofonozik, Szentkirályi Károly bőgőn játszik, Rónai Attiláé a dob, jómagam pedig gitározom.- Amikor elkötelezted magadat a zenével, azonnal ereztél indíttatást arra is, hogy tanítsd, amit magad már megtanultál?- Nem, közel sem. Az első élmény maga a muzsika volt. Nyolc éves lehettem talán, amikor egy alkalommal anyukámmal a Táti úton Esztergomba jövet az autóban előkerült a kesztyűtartóból egy Elvis Presley kazetta. Olyan muzsikát hallottam akkor életemben először, amit semmiféle korábbi zenei élményemhez nem tudtam hasonlítani, és ami az általam máig is tisztelt és nagyra becsült, az iskolában tanított magyar népzenéhez képest merőben újat, számomra akkor katarktikus élményt jelentett. Azt hiszem itt pecsételődött meg a sorsom, itt indultam el a könnyűzene irányába.- Gyerekkor. Nem is olyan egyszerű ez a történet...- Valóban nem, hiszen mindez a tatabányai állami intézetben kezdődött, ahová Esztergomban történt megszületésemet követően szülőanyám - vagy anyámék, nem tudom - elhagyva engem bejuttattak. Ekkor történt meg a csoda, az ott lévő több száz gyerek közül édesanyámék épp engem választottak és fogadtak örökbe kétesztendős koromban. A dolog folytatása persze nem volt ennyire idillikus, hiszen a szüleim tizenegy éves koromban elváltak és én anyukámmal maradtam, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy apámtól is nagyon sokat tanultam. Legfőképpen a kitartást, hiszen ő sportember volt, a magyar munkakutya kiképzés többszörös hazai bajnoka, ebben a kategóriában a legeredményesebb magyar versenyző mind a mai napig. Apám meglehetősen keményen nevelt, amiből bizony sok minden a hasznomra vált, ő szerettette meg velem a természetet, vele voltam először horgászni, később én voltam az alany, aki kitaposta az utat a nyomkövető kutyusoknak és így tovább.- Egészen úgy beszélsz édesanyádról és apukádról, mintha a természetes szüleid volnának. Soha nem jutott eszedbe, hogy utánajárj annak, kik is valójában a genetikai felmenőid?- De, eszembe jutott, csak egyrészt féltem volna ettől a találkozástól, másrészt valamiféle istenes megfontolásból eljutottam odáig, hogy ha a Jóisten így akarta, akkor ez rendjén való, arról nem is beszélve, hogy eszembe sem jutott változtatni azon, amit az Ő kegyelméből a sorstól kaptam, és aminek köszönhetően egy teljes életet élhettem olyannyira, hogy magáról a történetről is csak kilenc éves koromban szereztem tudomást.- A Táti úton történt kalandot követően kaptad az első gitárt?- Valamivel később, mikorra sikerült kisírnom anyukámtól és az ő jó szíve, aminek köszönhetően mindent megadott és máig megad nekem, jutottam hozzá az első klasszikus értelemben vett orosz hangszerhez, amit azután sikerült addig javítgatnom meg átalakítgatnom, mígnem egy fillért sem ért és teljesen használhatatlanná vált. Vili. ÉVFOLYAM / 44, SZÁM / 2010. DECEMBER 1. hidlap.net 27
