Hídlap, 2010 (8. évfolyam, 1–25. szám)
2010-01-16 / 2. szám
helyi história A „fehér barátok” atyja Varga Péter Dénes Elgondolkodtató, hogy Magyarország első koronás uralkodója, István király, nem csupán Európában, de túlzás nélkül mondhatjuk, hogy világszerte tisztelt szentje az egyháznak, mi több, magát az Árpád-házat úgy is nevezték, hogy „szent királyok nemzetsége”. Ennek ellenére a magyarok még nem adtak pápát Rómának, sőt, szerzetes- rend is mindössze egy van, amely magyar alapításúnak mondható, jelesül az esztergomi Boldog Özséb kanonok alapította pálosok rendje. Özséb 1200 körül született Esztergomban, előkelő szülők gyermekeként. Iskoláit a Szent István-i káptalani iskolában végezte, de már kora ifjúságában jellemezte, hogy leginkább akkor érezte magát jól, ha félrevonulva, magányába feledkezve kereshette a Teremtő közelségét. Pappá szentelése után naponta bemutatta a szentmisét, ami akkoriban nem volt feltétlenül jellemző. Bontakozó életszentségére utalva Gyöngyösi Gergely írja róla, hogy „olyan filozófiát tanított az ifjú teológusoknak, amely nem az emberek, hanem Isten tetszését vívta ki.” Az esztergomi főkáptalan hamarosan tagjai közé választotta. Jövedelmeit rendszeresen a szegények között osztotta szét. Följegyezték róla, hogy számtalan könyvet írt, ám a tatárok pusztításának köszönhetően egyetlen feljegyzése sem maradt fenn. Egyre erőteljesebben vágyódott a pilisi erdők magányába, ahol egyébként akkoriban számos remete élt. A tatárok pusztítása után örömmel szemlélte az Esztergomban már alakulásukkor megtelepedett két szerzetesrend, a ferencesek és a domonkosok megtelepedését. Mégsem csatlakozott hozzájuk. Tettekre, példaadásra és engesztelésre vágyott. Vancsai István érsek engedélyével 1246-ban Pilisszántó közelében a sziklás rengetegbe vonult. Ekkorra tisztában volt azzal, mit is jelent a múlandóság, hiszen a tatárok pusztítása nyomán gyakorlatilag semmivé vált minden nagyszerű alkotás, amelyet a kereszténység az idáig hazánkban létrehozott. Első ténykedéseként barlangja tövében, a patak mentén letűzte a keresztet, amelynek utóda épp ott áll, mint egykor, talán pont azon a helyen. Noha személye alapvetően a realitás talaján állott, életét mégis egy csodálatos jelenség terelte végső mederbe. Egy éjjel, ima közben, sok apró lángot pillantott meg, amelyek egymás felé tartottak és végül tüzes fénynyalábbá olvadtak össze. A látomást égi jelnek tekintette, isteni figyelmeztetésül, hogy terelje össze, egyesítse a Pilisben szétszórtan élő remetéket. Ezután - túl a Pilisben élőkön -, sorra járta az ország remetéit, meghívta őket alakuló rendjébe. Elkészítve a rend szabályzatát Rómába ment, ahol nem más patronálta a szent életű magyar klerikus szándékát IV. Orbán pápánál, mint a kor egyik legnagyobb egyházdoktora, Aquinoi Szent Tamás. Özséb regulája pápai megerősítését követően huszonnégy esztendőt töltött követői körében. Szerénységére jellemző, hogy még rendje elnevezésében is el akarta hárítani magától a rendalapítónak kijáró tiszteletet, így rendjét sem magáról, hanem Remete Szent Pálról nevezte el. Követői számos monostort alapítottak szerte az országban. Pilisszentkereszt után IV. Béla átadta a pálosoknak pilisi vadászkastélyát, III. András pedig Pilisszentlászlón alapított pálos rendházat. Lengyelországi térhódításuk Nagy Lajos magyar-lengyel királynak köszönhető. A méltán „nagy”- nak nevezett uralkodó alapította a legendássá vált czestohovai pálos kolostort. Özséb 1270. január 20-án halt meg Pilisszentkereszten. Az általa alapított templom sírboltjában temették el. Pázmány Péter, aki egyenesen a magyar élet hőmérőjének nevezte a rendet, Kalauzában így emlékezik róla: „Ha ki Magyarország sorsos állapotját látni kívánja, tekintse első Remete Szent Pál szerzetét. És ha azt virágjában tündökölni látja, tudja meg, hogy az országnak is jól vagyon dolga, mert jó rendben a szénája.” V Ä i hidlap.net hídlap 33