Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 27–51. szám)
2009-10-03 / 39. szám
helyi história Isten szegénykéje „Ferenc nevét senki nem mondhatja ki anélkül, hogy ne édességet érezne” - írta Egyed testvér, aki a szent első társai közé tartozott. De ki is volt ő valójában, hiszen se tudósként, se kritikusan, sem pedig tudományos módszerekkel nem érdemes megközelíteni, mivel minden ilyen módszer már eleve elvéti őt és semmiképpen nem képes behatolni legmélyebb titkába. A nnyi bizonyos, hogy az utókor kevés középkori emberről kapott olyan bőséges tájékoztatást, mint Szent Ferencről. Ha mégis megkíséreljük, hogy a mai ember számára újonnan értelmezzük, akkor egészen realisztikus módon, mégis misztikusan, együttesen kell szemlélnünk. Együttesen azt az embert, akinek kora és karaktere szerteágazóbb, mint bármely más kor és bármely más személyiség. Amikor 1182- ben az Appenninek ölén fekvő itáliai városkában, Assisiben megszületett, a világ egészen különös látványt mutatott. A középkori egység és egyetemesség még nem találta meg a maga bölcseleti és művészeti betetőzését, mert ide csak a következő században ért el a maga nagy skolasztikái alkotásaival, nagyszerű gótikus templomaival és Dante Isteni színjátékéval. Itáliában ennek ellenére mégis két hatalmasság húzódott: az egyház és a császárság mellett megjelent egy új tényező, a város. Ez összpontosítja a szétszórt telepeseket, ez szívja föl és hajtja az eddigiekhez képest más jellegű munkába az embereket annyira, hogy már-már megzavarják, másodlagossá teszik a vallásos kedvet, másodlagossá az örökkévalóságba vetett hit erejét. Pietro Bernardone fia megérzi korának ellentéteit, de csupán azért, mert minden szent személyiség erőt érez magában ahhoz, hogy kiegyenlítse az ellentéteket, utat mutasson az új erőknek. Szó se róla, ifjúságában őt is megérintette a világ pompája, gazdagságában hamarosan Assisi ifjainak vezére lett, ám hamarosan Assisi Perugia elleni háborújában fogságba esett. Korábban volt büszke lovagi álmai hamarosan szertefoszlottak. Társai hangoskodása már üressé vált számára. Lassan lábadozott és közben valami olyasmi történhetett a lelkében, amiről nem tudunk. Dante szavaival élve: „Új élet kezdődik.” O maga a fordulatot abban élte át, hogy megérezte: egy erősebb valaki kerítette hatalmába. Az umbriai tavaszban sétálva, gyönyörködve a táj szépségében egyszer egy bélpoklossal találkozott. Mindig is félt, undorodott a betegségektől, most mégis, ahelyett hogy elfutott volna, erőt vett magán, alamizsnát adott a fekélyekkel borított embernek és megcsókolta. Hogy miért? Talán maga sem tudta volna megmagyarázni. Később ennyit mondott a történetről: "Isten megengedte, hogy így kezdjem a bűnbánatot... ami korábban nehezemre esett könnyű lett és örömmé vált.” Egy másik alkalommal belépett a San Damiano templomocskába, hogy imádkozzék. Az oltár fölül - a legenda szerint -, a Megfeszített így szólt hozzá: „Ferenc, nem látod, házam mennyire omladozik? Menj és építsd föl újra!” Francesco kezdetben félreértelmezte az isteni szót. Nekiállt építeni a templomot, pedig Krisztus egyháza romjainak fölépítésére szólíttatta föl. Később megértette a sugallatot és az egyház nagy megújító- jává vált, visszavezetve azt igazi rendeltetéséhez. A következő lépés, ami Ferenc személyéből világra hozta a „franciskanizmust”. Szintén egy lakomára invitálták, ahová vonakodva ugyan, de elment, majd egyre hallgatagabbá vált. Meg is jegyezték társai: ’’Francesco a menyasszonyára gondol!” Ekkor felállt és így szólt: „Valóban igazatok van. Szándékomban áll menyasz- szonyt venni. A Szegénység Úrnővel akarok egybekelni.” Úgy ölelte ettől kezdve a szívére a szegénységet, mint a kirll »>0+
