Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 27–51. szám)

2009-10-03 / 39. szám

helyi história

legkedvesebb személyt: senki és semmi ne lehessen Isten és ő közötte. Szabad akarattal vált szegénnyé, hogy ezáltal hasonlíthatatlan gazdagságot nyerjen. Elhagyta gazdagságát, apját, anyját - talán azt mondhatnánk, hogy középkori csavargó lett. De az lett-e valójában? Kitörése korának társadalmából hasonlónak tűnik a mai ifjúság atyáik nemzedéke elleni lázadásához. Am Ferenc ekkor már nem kóborolt céltalanul. Mindenben gyökeresen megváltozott. Végrendeletében írja: „Senki sem tanított arra, hogy mit kell tennem, hanem maga a Fölséges Isten nyilatkoztatta ki nekem, hogy a szent evangélium szerint kell élnem.” Igazán megérteni őt az evangélum egyetlen gondolata alapján lehet: „Kövess engem!” És ezt ő olyan komolyan tette, amint se előtte, sem pedig utána valószínűleg egyetlen ember sem. Krisztus élő jelképe lett, a legintenzívebb emlékeztetés a Megváltóra. Egyikőjükről sem mondhat le a kereszténység, hacsak el nem sorvad egészen. Természetesen hamarosan követőkre talált, akik hozzá hasonlóan szegénységben, tisztaságban és engedelmességben kívánták élni az életüket. Ferenc ezt úgy fejezte ki: „Az Úr testvéreket adott nekem.” Az első férfi, aki csatlakozott hozzá Quintavalle Bernát volt. Gazdag úr, aki mindenét eladta, árát szétosztotta a szegények között és csatlakozott a Poverellohoz, „Isten szegénykéjéhez”. Hamarosan követte őt egy másik, majd egy harmadik, úgyhogy a közösség folyton növekedett. Rövidesen fölmerült a kérdés, hogy az emberek között éljenek inkább, vagy vonuljanak remeteségbe, magányba? Ferenc „Kisebb Testvérek Rendjének” (Ordo Fratrum Minorum”) nevezte őket. Egy alkalommal így szólt hozzájuk: „Se az én egyszerűségem ne rettentsen meg, se a tiétek. Isten sereggé növel bennünket, és a Föld széléig sokasodik és terjed el rendünk.” Francescot nem érdekelte a szervezés, de a teológia és másféle tan sem. Nem akart házakat vagy kolostorokat birtokolni, vándorként és a maga korában idegenként akart élni követőivel. Assisi püspökének kérdésére egy alkalommal a következő indoklást adta: „Uram! Ha valami birtokunk lenne, fegyverekre is szükségünk volna, hogy megvédhessük. És ebből származik a sok pereskedés és háborúskodás, ami azután az Isten és a felebarát iránti sze- retetet akadályozza. Ezért nem akarunk semmi mulandót birtokolni itt a földön.” Élni természetesen kell, így a pénz elutasításával a koldulást parancsolta meg a testvéreknek. Számára - szemben a ma emberével, aki a koldulásban valami mélységesen megalázót érez -, ez volt az alázat egyik aktusa. Dicsőséges koldussá lett. De a testvérek természetesen gyakorta kezük munkájával keresték meg a kenyerüket. A franciská- nus ember nem henyélhet, de nem is szégyenkezik, ha semmije nincs és alamizsnát kér, hogy gyakorolja önmagán az alázatosságot, és hogy embertársának alkalmat adjon arra, hogy bebizonyítsa irgalmasságát. A vágyon múlik, hogy mindig újból kezdjünk, és soha ne az elért fokozatokon nyugodjunk meg önelégülten. Ezért ragyogja be valamely leírhatatlan tündöklés a ferences mozgalom kezdetét. Felmerül a kérdés, hogy a számos sajátos tilalom, szigor, tiltás ellenére miképpen is szerethette Szent Ferenc azokat, akik a követésére vállalkoztak? Megkövetelte az engedelmességet, ám azt a kölcsönös szeretet alapkövére állította. Azt akarta, hogy az elöljárók és az alattvalók váltakozzanak a tisztségekben, hogy az elsőbbség egyenlőségből szülessék és az alázatosságra támaszkodjék, az engedelmesség pedig az őszinte bizalomból induljon ki, hogy eljuthasson a lélek szabadságára. Ennek a különleges szeretetnek a kivirágzásai a rendek, amelyeket azért alapított, hogy nagyon is különböző körülmények között élő férfiak és nők tökéletesség utáni vágyát kielégítse, és hogy a legkülönbözőbb hivatásoknak is megfeleljenek. Ez a természetfeletti szeretet Szent Ferenc erejének titka, egész életének magyarázata és a ferences élet mindig megújuló fejlődésének oka. Istenhez kívánja vonni az embereket, így a példaadáson és a szereteten túl felkarolta és megújította az igehirdetést is. Mialatt a plébánosok a szokásszerű latinos formákkal fejtegették az írás szavait, Ferenc közel hozta az evangéliumot az élethez, Krisztust a hallgatók lelkiismeretéhez. Prédikációinak tartalma nagyon egyszerű, a legelemibb dolgokat fejtegeti, „egyszerűen” az evangéliumot. Nem készül finom és tudós okoskodásokra. Rögtönzött, amint a lélek megihlette és a hallgatóság megkívánta. Rajta és példáján keresztül a ferences- ség a történelemben úgy mutatkozik be, mint lelkiismeret-megújító társadalmi jelenség. Valóban, alig léptek a „barátok” az egyetemes küzdőtérre, érett gondolkodásról tettek bizonyságot,

minden kor bölcselet-mozgalmában el tudták foglalni a helyüket. Optimizmusuk, derűs világlátásuk nem abból fakad, hogy megtévesztené őket az emberek jósága. Egyszerűen szeretik az embereket, mint Krisztus vérével megváltott lelkeket. A ferences örvendezés nem a dolgok és a töredékes öröm szépségétől, hanem az örökkévaló jóba bekapcsolt eszmétől és szívtől függ. Ez nem naivság vagy érzéketlenség: ez bölcsesség. Amint Szent Ferenc lemondásról lemondásra eljutott addig a pontig, hogy semmi sem volt adni- vagy vesztenivalója-, épp így a ferences a szenvedésekből származó összes fájdalmaktól mentességet szerez, mert energikus ellenállással veti ki magából az önszeretet búskomorságát, az érzékiség szomjúságát, a nyereségvágy lázát és a sikertelenség sötét haragját. A benső szegénység megőrzi őt és a szerencsétlenséggel szemben szilárddá teszi. Benső szegénységről van szó, arról, hogy ha van is valamije egy barátnak, nem ragaszkodik hozzá. A rend vagyona célvagyon, amelyből iskolákat, szociális intézményeket, idősek otthonait tartják fenn és működtetik a krisztusi szeretet nevében. Az engedelmesség pedig máig arról szól, mint Szent Ferenc korában: ahová az illető rendtársat az elöljáró helyezi, oda gondolkodás és ellenkezés nélkül mennie kell, vállalva az újabb feladatot, megfelelni az újabb kihívásnak. Mindenkori követői az évszázadok során rendkívüli emberek voltak és azok máig is, akiket megérintett Isten Szegényének mélységes hite és önfeláldozása. E sorok írója egy alkalommal megkérdezte legjobb barátját -történetesen egy ferences atyát -, hogy miért is választotta ezt az életformát. A válasz rövid volt és egyszerű: „Ifjan elkezdtem gondolkodni, hogy is lehetne értelmesen leélni az életemet. A válasz kínálta magát: így”. Ferenc utolsó esztendeiben súlyos beteg volt. Szigorú aszkézise és a stigmák - Krisztus elnyert és elszenvedett sebei - súlyosan legyengítették. Ehhez járult még a megvakulásig elhatalmasodott szembetegsége is, melyet a korabeli „gyógymódokkal”, valóságos kínzással igyekeztek orvosolni. Negyvennégy esztendős korában érezte a halál közeledtét. Még utoljára megáldotta szeretett városát, Assisit, majd énekelve várta a véget. Keresztényibb halál már lehetetlen. 1226. október 3-án jött érte a Naphimnuszában megénekelt, várva várt „Halál Testvér”.

hiHIan npt

hírllan