Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 27–51. szám)

2009-10-03 / 39. szám

helyi história- Antal atya? Az egyik legnagyszerűbb ember volt, akivel valaha találkoztam. Igazi magyar volt, a szó klasszikus értelmében hazafi, aki ezt is hirdette és ezt is szándékozott átplántálni a gyerekekbe. Ugyanakkor hihetetlenül korrekt és karakán ember volt, szakmájában -matematikát és fizikát tanított- megkérdőj elezhetetlenül felkészült.

Igazgatóként végtelenül igazságos volt, mindig azt mondta, amit gondolt és ezt elvárta mindannyiunktól. Igazi férfi volt, a férfiak sokszor megbocsátható minden makacsságával együtt. A sok dicséretet nem csupán az mondatja velem, hogy a börtönévek után, a fölfüggesztett szabadságvesztésem ellenére föl mert venni az iskolába, hanem mindaz, amit a későbbiekben is tapasztalhattam tőle és általa. így lettem, Antal atyának köszönhetően az iskola akkor egyetlen civil tanára. Mindemellett hihetetlen mélyről fakadó ferences alázat jellemezte. Idős korában, amikor már nem igazgatta az iskolát, sőt már nem is tanított, bizony nem röstellte, hogy beüljön az öreg Land Roverbe, kimenjen valamelyik kertbe dolgozni csak azért, hogy így is enyhítsen az iskola és a ház bizony mindennapi megélhetési gondjain. Dolgozott, cipeke- dett, fuvarozott egészen a haláláig - és nem talált benne semmi kivetnivalót. De méltó utóda lett az iskola élén Huszár Jeromos atya is, aki a világ legjám- borabb és legtürelmesebb embere volt. Nem véletlen, hogy a rendtársai máig is „diri bácsinak” szólítják, hiszen hála Istennek a „régi öregek” közül Jeromos atya még él és jó egészségnek örvend. Végtelenül kiegyensúlyozott, igazi lelki ember volt, de a legnagyobb érdeme talán mégis az, hogy világ életében a gyerekeket tekintette a legfontosabbnak, az ő boldogulásuk, előmenetelük jelentette számára az élet értelmét. Sosem felejtem el, hogy minden kötelező állami megmozduláson ott menetelt mellettem, soha nem hagyva el az iskoláját. Igaz, vörös zászlót egyszer sem láthatott senki a kezében, de ez -tréfásan szólva-, talán megbocsátható. Soha nem hallottam, hogy valaha bárkiről rosszat mondott volna. Olyan jóságos, szeretettel teli ember, hogy méltán tekinthette őt bárki az életszentség példaképének. A keze alatt dolgozott a két nagy barát, Frajka Félix atya és Szita Teofil atya. Az előbbi rektor is volt egy időben, vagyis a kollégium igazgatója. Sokszor lejöttek hozzám a tornaterembe beszélgetni, de mindig kihívtak az udvarra, ott jártunk körbe-körbe és úgy tárgyaltuk meg a világ dolgait. Egyszer meg is kérdeztem tőlük, miért nem ülünk le az én kis tanári szobámban, csak nem gondolják, hogy esetleg lehallgatnak? Mindössze egy igenlő bó- lintás volt a válaszuk. Teo atyával esett meg, hogy egyszer behívatták a pártbizottságra mondván, hogy a tanítványai a május elsejei ünnepségen nem vonultak föl az iskolával, hanem kifütyülték az ablakból a munkásőröket. Megkért, hogy menjek be helyette, mert neki aztán fogalma sincsen, hogy ott hogyan kell viselkedni, vagy mit kell mondani. Mondanom sem kell, hogy nem túl nagy örömmel, de elvállaltam. Bent már tudták, hogy velem túl sokat nem tudnak kezdeni. El is mondtam, hogy azok a gyerekek azért nem vonultak föl, mert én nem engedtem, ugyanis az iskolai sorakozónál az utolsó néhány sort mindig kiállítottam, hogy ne a kis növésű, apróbb gyerekek, csak a már szép szálra nőtt, sportos fiúk vonuljanak. A pártbizottságon az asztal mögé bújva akkora volt a röhögés, hogy el is felejtették a dolgot. Teofil atya másik nagy barátja volt Nyikon Márton atya, egy végtelenül egyszerű, jószándékú és jóindulatú, a tréfa kedvéért mindig nagyokat mondó páter, aki a papi teendőin túl az egész életét az intézet szolgálatában, a kertekben töltötte, paraszti munkát végzett. Volt egy csodálatos tulajdonsága, vagy inkább érzéke: két fadarabbal a kezében megérezte a mélyben meghúzódó forrásokat. Számtalan kert és gazdája köszönhette neki Esztergomban és környékén a sikeresen feltárt kutakat. Ugratták is vele a rendtársai, hogy „a Marci még vizet is tud fakasztani”. Nagy barátja volt a vele alapvetően ellentétes természetű Tarcza Aurél atya. Kemény, szókimondó, határozott karakter volt, ha valaki megbántotta véletlenül, annak nem nagyon volt megállása előtte. De itt él az emlékezetemben Gerencsér Sándor atya is. Csodálatos jellem volt. Olyan szigorú matematikatanárt még életemben nem láttam. Az ő óráján valóban még a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Mindig keményen ragaszkodott az elveihez, egy alkalommal, a kedvemért, mégis kivételt tett. Nálunk, a ferenceseknél, nem volt osztályismétlés, márpedig az egyik élsportolóm bukásra állt matematikából. Megkértem, hogy engedje át - megtette. Soha nem

felejtem el neki. Ugyanakkor amilyen szigorú volt a gyerekekkel és általában az emberekkel, olyan ferences gyengédséggel bánt a madarakkal, állatokkal. Rendszeresen járta az erdőt, ő volt a környék leghíresebb gombaszakértője. Ismerte és értette az állatok és a növények nyelvét. Máig őrzök egy üveggel a híres „Sándor cseppekből”, amelyeket ő készített harminchárom féle növényből, valami utánozhatatlan, speciális recept szerint. Egyszer motorcsónakkal elvittem a Táti-szigetek felé. Rengeteg apró nyárfa nőtt ott akkoriban. Kérte, hogy álljunk meg, ő kivett néhányat és elültette az iskola udvarán. Mára hatalmas fákká terebélyesedtek. De ott volt a gazdasági ügyek szigorú intézője, Tornyos Kálmán atya, az intézet és a rendház gondnoka, vagy Veres Géza atya, aki hozzám hasonlóan megjárta a börtönt, éppúgy, mint Csontos Oszkár atya. És akkor még a fiatalokról nem is tettem említést. Reisz Pál atya, aki tanítványom, remek focistám, később igazgatóm volt, és most Szombathelyen egy fiúkollégium igazgatója, vagy a bencés diákból ferences baráttá és országosan ismert nagyszerű teológussá lett Barsi Balázs atya, aki először tette a diákszínpad deszkáira Bubik Istvánt, a fiatalon elhunyt, csodálatos tehetségű színművészt, vagy Vilmos atya, szintén egykori tanítványom, máig is nagyszerű fizikatanár, aki az évenként esedékes tanári kirándulásokon az egész tantestületnek főzött a Balatonnál. És természetesen Tokár János atya, az iskola jelenlegi igazgatója. Mindazonáltal meg kell emlékeznem a nővérekről is. Hédi nővér, Rózsi nővér, Ilon nővér, akik egész életükben a konyhán vagy a mosodában dolgoztak a gyerekekért, vagy a betegszoba kemény asszonya, Viki nővér. Hányán, de hányán gyógyultak meg a keze alatt a másik legendás civilnek, Bense Imre doktornak köszönhetően. És a laikus testvérek! Lambert testvér, Boldizsár testvér, vagy Gergely testvér, a könyvkötészet Szepi bácsija, és a sekrestyés, Joachim testvér, aki mindig mindenről és mindenkiről mindent tudott, de soha rosszindulattal nem viseltetett a rendtársai vagy a gyerekek iránt, csak állandóan beszélt. Hittel és alázattal tették a dolgukat egészen késő öregségükig, mindig az intézet és a rend szolgálatában. Egytől egyig szentéletű emberek voltak. Vég nélkül tudnám sorolni őket és bocsássa meg a Jóisten, ha bárkiről megfeledkeztem volna!

hirllan nűt

híHIan