Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 27–51. szám)

2009-09-19 / 37. szám

exkluzív Beszélgetés Szentkirályi Károly tanár úrra Magam vagyok a szurkoló Varga Péter Dénes Csodálatos élet a tanárember élete, fő­ként egy viszonylag kisvárosban, mint Esztergom. Néhány esztendő, sőt Szent- királyi Károly esetében több évtized a pályán, és talán nincs is ember, aki ne köszönne rá az utcán, vagy mint egyko­ri tanítvány, vagy annak szülője, hozzá­tartozója, barátja, barátnője, házastár­sa. Különösen igaz ez „Charlie" eseté­ben, aki nem csupán tanított, hanem focizott, evezett és nem utolsósorban zenélt is. Dorogon született, Esztergom­ban volt diák és a matematika oktató­ja, pihenni pedig Pilismarótra járt, hogy beülve a kenuba gyönyörködhessék mindabban, amit a Duna és a vén folyót övező táj csak nyújthat egy embernek. De meséljen mindenről ő maga!- Mikor jutott eszébe, hogy a katedrán fogja eltölteni az életét?- A Szent István Gimnáziumban érett­ségiztem - akkoriban I. István Gimnázi­umnak nevezték. Akkor már biztos vol­tam benne, hogy tanár leszek, bár egy általános iskolai padtársam szerint nyolc­éves korom óta pedagógusnak készül­tem. Eredetileg matematika-földrajz sza­kos szerettem volna lenni, aztán mate­matika-fizika lett belőle. Az egyetem után Esztergomban, a Dolgozók Gimnáziumá­ban kezdtem tanítani.- Valahányszor találkoztunk, beszélget­tünk az elmúlt hónapokban, mindig va­lami kitörő lelkesedéssel és örömmel új­ságolta, hogy szeptembertől nyugdíj­ba vonul. Ez valóban ekkora öröm, vagy megkönnyebbülés?- Valójában a felmentési időmet töl­töm, ténylegesen decembertől vonulok nyugdíjba, de hogy a kérdésre válaszol­jak: nem annak örülök, hogy befejeztem a pályafutásomat, csak úgy érzem, hogy harminchat év után a nyugdíj jár az em­bernek. Aminek örülök, talán az, hogy különösebb lelkiismeret-furdalásom nin­csen, ha végiggondolom a pályámat és az elvégzett munkát, másrészt több időm jut majd olyasmikre, amelyekre eddig keve­sebb adatott.- Voltak-e az életében olyan meghatáro­zó példaképek, tanáregyéniségek, akiknek a hatására végül a foci és a muzsika hobbi maradt, a cél pedig a katedra lett?- Ebben is van némi családi örökség. Dédnagyapám Zalában, Szécsiszigetben volt tanító, édesapám nagybátyja la­tin-történelem szakos bencés tanár volt, nagynéném szintén pedagógus, tehát ele­ve volt egy honi indíttatásom. Példaképe­im mindig voltak. Még az általános iskolá­ból Rrezner Karcsi bácsi, a középiskolában Szegő Albertné és természetesen a legen­dás Marton Kálmán tanár úr. A tőlük ka­pott alapértékeket igyekeztem a magam egyéniségének, személyiségének meg­felelően továbbadni. A saját hivatásomat tekintve pedig mindig a nagyszerű közös­ségek és a gyerekek szeretete volt az, ami tántoríthatatlanul a pályán tartott.- Azt mondják, hogy a matematika és a zene igen közel állnak egymáshoz, vagyis, aki jó matematikus, az jó zenész is lehet, vagy lehetne.- Minden a kisgyermekkorban dől el. Ami engem illet, tulajdonképpen először a zenére találtam rá, hiszen az én gyerek­koromban a családokban a szülők, nagy­szülők, gyerekek, barátok rendszeresen énekeltek. Nagyszerű zenei élet folyt te­hát, minden rendezvény azzal kezdődött, hogy az akkor európai hírű Dorogi Bá­nyász Zenekar játszott és az mindig vala­mi megfoghatatlan élményt jelentett. De soha nem felejtem el, hogy például hat­éves koromban édesanyámmal meghall­gattuk a bécsi rádióban Benjamino Gigli utolsó koncertjét, vagy hasonlóan felejt­hetetlen, amikor az egyik születésnapo­mon a nagyapám zalai dalokat énekelt, és a térdén hegedült.- Mindezt hallgatva fölmerül a kérdés: miért nem a zenei pályát választotta?- Gyerekkoromtól jártam zeneiskolá­ba, Vörössné Kamarás Lívia volt a zongo­ratanárom. Ő is és a többi tanárom is a ze­nei pályát javasolták nekem, csak egy baj volt: én jobban szerettem focizni.- No és akkor miért nem kötelezte el ma­gát a sport mellett?- Ezen magam is nagyon sokat gondol­kodtam, hiszen ahol pattogott a labda, én ott voltam, de tízévesen már nagybőgőz- tem a Petőfi iskola zenekarában. Ekkorra már húros hangszer lett a zongorából és az is maradt főként, hogy amikor közép­iskolába kerültem édesapáméktól kap­tam egy gitárt és abban az időszakban a korosztályombeliek már mind nagy Beat- les-rajongók voltak, nyilván mindenki gi­tározni akart. Érdekes, hogy korábban a gyerekek többsége harmonikázni tanult, de ránk olyan nagy hatással volt a Beat­les vagy a Rolling Stones, hogy gyakorta gitárral mentünk iskolába és szünetek­ben énekeltünk. Igen jó hangulat volt. 26 hídlap hidlap.net

Next

/
Thumbnails
Contents