Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 27–51. szám)
2009-08-22 / 33. szám
kultúra In Memóriám Cseh Tamás „Sok édes bolond között eggyel több..." Pöltl Zoltán Mint előadó utoljára 2006-ban járt Esztergomban Cseh Tamás. Akkor már tudta a közönség, hogy súlyos betegséggel küzd, halála mégis váratlanul, mi több letaglózva érte rajongóit. így volt, mert Cseh Tamás művészetébe úgy kapaszkodott egy nemzedék, mintha magát a valóságot markolná. Halálával a realizmus most végleg elköltözött. Cikkünk egyfajta nekrológ, egyfajta tisztelgés, egyfajta búcsúzás, egyfajta meg idézés is. A három évvel ezelőtti esztergomi közönségtalálkozó mindörökre fontossá vált, ki- törölhetetlenné. Olyanná, amilyen Cseh Tamás maga is volt. Mikor Esztergomban utoljára színpadra lépett, látható volt, minden a régi. Amikor gitárját elővette, mintha először hallanánk tőle, oly hévvel izzította át a levegőt már az első sor: „Azt mondd meg nékem, hol lesz ma lakóhelyünk?..." A közönségtalálkozón csak ez az egy dal hangzott el, Cseh Tamás főként a műsorvezető Bánhidy Vajk kérdéseire válaszolva egy-egy komoly életszeletéről mesélt... ...ki nem élt festészeti ambícióiról: „Soha életemben nem akartam tanítani, mert tudtam, hogy nekem az a hivatásom, hogy fessek, rajzoljak. A sok édes bolond között eggyel több elven gondoltam, hogy ez lesz az én pályám, ahol tudok majd olyat, amit senki más. Ugyanakkor az is világos volt, hogy se műterem, se ecsetek, se indíttatás. A világ pedig egyre kiábrándítóbb volt körülöttünk, mert ez az 1960-as évek végén volt, az én korosztályom javarésze meglehetős ellenszenvvel figyelte a világ akkori változásait is. Nem látszott értelme annak, hogy én fessek, mert nem azért akartam festeni, hogy megvegyék a képeimet, hanem azért, mert tudtam, hogy én olyat festenék, amit senki. így aztán ez az ambícióm lelohadt, de közben tanítani kezdtem, amit nagyon megszerettem, tizenkét évig tanítottam rajzot általános, közép és felsőfokú iskolában is." 32 hídlap ...szerzőtársa, Bereményi Gézával való közös munkájukról: „Egy kocsmában találkoztam egy fiúval, aki mondta, hogy ő ír szövegeket és tudja rólam, nekem vannak dallamaim. Persze akkoriban még csak „pöntyögtem" a gitáron, amit azelőtt pár évvel érettségire kaptam. Zenei iskolázottságban nem volt részem, hacsak az nem, hogy a nagymamám mindig énekelt, népdalokat, régi katonadalokat. Ez a korosztály, amelynek tagja vagyok, még egészen más kapcsolatban volt, van a zenével. Ma a zenét boltban megveszik, hazaviszik, felteszik, fölhangosítják. Az én gyerekkoromban az emberek még énekeltek, dudorásztak ilyen vagy olyan kedvükben. Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy egy másik kultúrából vettem magamhoz a dalok keveredését. Szóval ez a srác, aki szólt, hogy szövegeket ír, ez volt a Bereményi Géza. Ő jött fel egyszer hozzám hajnalban és minden teketória nélkül - pedig még csak egyszer találkoztunk - megkért, hogy ott és azonnal kezdjek el egy dallamot játszani a gitáron. Ő erre a melódiára tüstént és hevesen írni kezdett, majd egy idő múlva elkészült a teljes szöveg, kész volt az első közös dalunk, mely így kezdődött: „Az ócska cipőt egy este már, vastagon lepte be a sár. Végül megállt és bámult Desirée. Desirée így suttogott, Istenem-lstenem, micsoda vidék, micsoda egy ócska vidék, a függöny milyen ócska már."Mindez 1970-ben történt és tudtuk mind a ketten, Géza és én is, hogy ez valami más, ez nem hasonlít semmire, sem népdalra, sem régi katonadalokra, sem a korabeli könnyűzenére, semmire. Ez a dal egyszerűen a miénk volt, s ezért volt ilyen. Ezt követően sok kocsmázás, rengeteg alkotómunka, koncert következett és rájöttünk, hogy ez a „Cseh - Bereményi" szerzőpárosi munkakapcsolat, ez nagyon jó." ...a dalok hatalmáról: „ Azé rt vá I a sztotta m a ta n á rsá g h e ly ett a g i- tárt és a dalokat, mert nem kedvelvén azt a világot, amiben akkor éltem, rájöttem, hidlap.net
