Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 27–51. szám)
2009-12-23 / 51. szám
exkluzív Böjté Csaba emlékei Karácsony Déván Mára nem csupán Erdélyben, de Magyarországon is ismert és tisztelt a név: Böjté Csaba. Különösen azok körében, akik érzékenyek a szegény, elesett, eltaszított vagy bármely okból családi kapcsolatok nélkül élő árva gyerekek sorsa iránt. A kezdetben civil életet élő, majd egyre határozottabban Isten hívó szavára hallgató fiatalember vállalta a papság szent szolgálatát ferences rendi szerzetesként. Gyulafehérváron és Esztergomban tanult, mígnem 1989-ben pappá szentelték és néhány esztendő múltán Dévára helyezték, ahol hamarosan oltalmába fogadott néhány utcagyereket. Egy elhagyott ferences kolostor ajtajáról leverték a lakatot és beköltöztek. Ma mintegy ötven házban élnek pártfogoltjai, tanítványai, munkatársai közül pedig mára többen egykori patronáltjai köréből kerültek ki. A dévai karácsonyokról Csaba testvérrel Varga Péter Dénes beszélgetett. volt ez a kifejezés, beszélgetni kezdtünk és kiderült, hogy Dévától 30 kilométerre lakott egy elhagyott bányatelepen és gyalog jött be hozzánk, mert négy gyereke volt és már Mikulásra sem tudott adni semmit, így azután a nagy hóban eljött Dévára, hátha itt adnak neki valamit. Kérdeztem tőle, hogy a gyerekekkel mit csinált? -„Hát, a kutyákra meg a Jóistenre bíztam őket addig, amíg visz- szaérek”. Gyorsan neki is láttam olyan ajándékokat, játékokat válogatni, amik el is férnek a zsákjában, nem is túl nehezek, és közben azon gondolkodtam, hogy valóban csak ez lehet az ember életének a célja: ünnepet, fényt vinni a gyermekei, a családja életébe. Ez az asz- szony képes volt karácsony napján 60 kilométert gyalogolni azért, hogy ünnepet vigyen szeretteinek. Szoktam is mondogatni a gyerekeknek, hogy maga Jézus sem vitt karácsonykor semmiféle „mennyei kütyüt” Máriának és Szent Józsefnek, pedig József egy láncfűrésznek biztosan örült volna, vagy a Szűzanya egy turmixgépnek, Jézus mégsem vitt semmit. O maga volt az ajándék a Szent Család és az emberiség számára. Érdemes elgondolkodni rajta, hogy vajon én magam ajándék vagyok-e a családom, férjem, feleségem, gyermekeim számára. Ahogy nap mint nap hazamegyek a munkából, megcsókolom a feleségemet, vagy ölbe veszem a gyerekemet: ajándék vagyok-e vagy esetleg csak egy társbérlő a családom mellett? Tudom-e önmagamat, a létemet adni azoknak, akikkel együtt élek. Szenteste ez különleges jelentőségűvé válik. Elmenni szánkózni a gyerekekkel, vagy lejátszani egy jó kártyapartit a szőnyegen a fa alatt - többet jelenthet bármilyen, anyagiakban kifejezhető ajándéknál. Talán az is a baj a mai világunkban, hogy az emberek kicsit túlvállalják magukat, teljesen fölöslegesen. Gyerekkoromban, amikor kirándulni mentem, az első alkalommal szegény édesanyám csupa jóindulatból telepakolta a hátizsákomat. Emlékszem, hogy az az út nem volt más, mint egy szörnyű cipe- kedés és izzadás, verejtékezés és kínlódás. Később azután ilyenkor anyukámat- Testvér emlékszik gyermekkora karácsonyaira?- Azt gondolom, hogy ha számos dolog ki is törlődik az ember emlékezetéből, a karácsonyok emléke feltétlenül megmarad. Emlékszik az ember persze arra is, ha valamit kapott, azután amikor már maga is tudott adni, de benne van ebben az emlékezetben a frissen súrolt padló illata, a hancúrozás a rongyszőnyegen gyerekként, ráérősen, egyszóval az ünnep semmihez nem hasonlítható hangulata. Sosem felejtem el, már felnőttként karácsony első napján egy asszony kopogtatott be hozzánk délután négy óra tájban azzal a kérdéssel, hogy nem tudnánk-e valamit adni neki, mert szeretne ünnepet vinni szentestére a gyerekeinek. Megkapó
