Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 1–26. szám)
2009-01-24 / 3. szám
] esztergom hogy egy óriási véres felkelés söpört végig a Kaukázuson, még a kommunisták, a volt partizánok sem tudták azt, hogy a mecsetekben mik történnek (...). Mindezen kívül létezett az akkori Szovjetunióban az úgynevezett kivégzési kvótarendszer, ezt talmi módon a szociális védekezés első fokának nevezték. Volt egy kvóta városokra, falvakra, köztársaságokra arról, hogy hány embert kell körülbelül kivégezni bizonyos társadalmi rétegben. A papok és az aktív hívők bizony az elsők között voltak. Körülbelül ez a rendszer, ez az egyházpolitikai rendszer szuronyokon, a Vörös Hadsereg szuronyaival megérkezett ide Kelet-Európába. De miért nem ilyen drasztikus formában? Puskin nagykövet, vagy Vorosilov marsall miért inkább a főpapokkal próbáltak tüntetőén barátkozni, miért fogták visz- sza a helyi kommunistákat? Azért, mert Sztálin a háború alatt egy hatalmas fordulatot tett. Észrevette a háború kitörése után, hogy a kommunista lózungok, a nemzetköziség eszméivel ő nem nagyon tud harcolni a német csapatokkal a Barbarossza terv értelmében, mint kés a vajban, haladnak Moszkva felé és Sztálin kétségbeesésében, idegesen elszólta magát Avrej Harrimannek, mikor Moszkvában tárgyalt vele ’41 szeptemberében: „Maga azt hiszi Harriman úr, hogy a mi kommunista eszméinkért harcolnak ilyen keményen a katonák? Ezek Oroszország anyácskáért harcolnak. Oroszországért.” És akkor megpróbált kiegyezni az ortodox egyházzal, idetartozik egy majdnem tragikomikus epizód: a Gulagokról különgépekkel felhozták Moszkvába a bebörtönzött püspököket. ’43-ban és ’45-ben egy-egy alkalommal Sztálin találkozott az egyház vezetőivel, létrejött a patriarchátus intézménye, a birodalmi politikájába a főpapokat, ortodox főpapokat megpróbálta bevonni. És még valami: miért ’43-ban állt föl ez az egész egyházi struktúra? Sztálin nagyon cinikusan azt mondta Szergij metropolitá- nak, hogy „mindent megteszek, minden pénzt, tessék bolsevik templomokkal újjáépíteni az egyházat!” (...) Az egyházügyi hivatalok rendszere így érkezik Magyarországra, Lengyelországba, Csehszlovákiába és más országokba, de Sztálin megpróbálja ezeket a dolgokat azért úgy Kelet-Európa küszöbén állva kifelé tudatosítani. „Mi megérkezünk, a mi katonáink Kelet-Európába és a Balkánra és nem bántjuk az egyházat. Mi az egyház mellett vagyunk”. Amikor Sztálin ’44-ben fogadja Orlemanszkit, lengyel szerzetest kijelenti: ez egy emblematikus üzenet, üzenetértékű találkozás, amely azt sugallja, hogy „belépünk Kelet-Európába, bevonul a hadseregünk, mi nem fogjuk bántani az egyházat”. A valóságban mindez máshogy történik: a kivégzések folytatódnak, sok helyütt polgárháború robban ki. Magyarországon nem folyt polgárháború, de Magyarországon is, amikor a szovjetek berendezkednek (...), Puskin nagykövet azt mondta a zárt tanácskozáson (amiről egy akkor vezető, nagyon idős szovjet diplomata számolt be nekem): „a legnagyobb ellenség Magyarországon az egyház, azon belül a katolikus egyház, azon belül Mindszenty.” Magyarországon a most hatvan esztendeje hamis vádakkal letartóztatott és megkínzott Mindszenty József herceg- prímás személye nagyon korán kerül a Kreml figyelmébe. Már 1945-ben Sztálin asztalára is kerül olyan jelentés, amelyen Mindszenty József neve szerepel. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet képviselői eleinte akadályokat gördítettek az elé, hogy a pápa által bíborossá kinevezett magyar hercegprímás a Vatikánba utazzon. Egyszerűen azt mondják, nem kap kiutazási engedélyt, lezárjuk a hatást és így tovább. A Magyar Katolikus Egyház fejének neve ’46-ban felbukkan páter Kis Szález vizsgálati anyagában is. A magyar politikai rendőrséggel szoros kapcsolatban álló szovjet belügyesek ugyanis Mindszenty alakját sejtetik a jelentésekben a reakciós fasiszta intézkedésekkel idézőjelben, így írják, a megvádolt, halálraítélt és kivégzett Kis Szález mögött. A Mindszenty kérdés ’47-ben még jobban előtérbe kerül a szovjet jelentésekben. Ekkor ugyanis Sztálin megint fordulatot tesz az egyházpolitikában: ha nem is szakít az egyházzal, változatlanul felhasználja az úgynevezett békeharcban az egyházi vezetőket, mondjuk a pátriárkát, a metropoliták egy részét, de megtudja azt, hogy ő egy kicsit engedett a gyeplőn és az ortodox egyház újjáéledt. Sztálinnak nagyon pontosan jelentik a belügyesek: megtudja azt, hogy vidéken tízezres körmenetek vannak, hogy a helyi rendőrség, sőt a hivatalnokok is, nem is beszélve magas rangú katonatisztekről, tábornokokról, még pártokról is, elkezdik a kereszt viselését. Az, hogy nyíltan kiteszik otthon az ikonokat, legfeljebb nem a dolgozószobába, hanem mondjuk a nagymama szobájába. Az, hogy az egyházi Bibliát sokszorosítják, és hogy hatalmas pénzért lehetett a feketepiacon eladni. Az, hogy az egyházban az emberek, a lakosság, amely belefáradt a háborúba, védőernyőt lát és kibontakozási folyamatot. Ekkor Sztálin kőkeményen bekeményít és ez eljut Magyarországra, az új egyházpolitikai trend, és Rákosi Mátyástól Puskin szovjet nagykövetig azt mondják, hogy „ó, akkor mi is bekeményítünk”. Míg Puskin korábban olykor megpróbálta tompítani a Magyar Kommunista Párt túlságosan harsánynak ítélt egyházellenes kirohanásait, ekkortól kifejezetten arra buzdította Rákosiékat, hogy ne törődjenek se Esztergommal, se Vatikánnal. Ezt mondta szó szerint. Azon kívül, én azt mondom, hogy igazán nem vagyok se Rákosinak, se a magyar kommunista akkori vezetésnek mondjuk a „tisztáramosója”, de azért jelentgetett és bejárt a követségre a szociáldemokrata vezetés is. Szakasits Árpáddal még ilyeneket is mondtak Rákosiról, hogy Rákosiék túlzottan engedelmesek, miért gratuláltak Bánás püspöknek Veszprémben kinevezésekor, miért hozzák föl a magyar kommunisták, hogy Felvidéken a magyar lakosságot atrocitások érik, hogy a magyar lakosságot ott bántják, hát ez nacionalizmus és így tovább. A magyar kommunista és szociáldemokrata politikusok tehát állandóan gyűjtötték az információt a szovjet rezidensek és a szovjet diplomaták számára az egyházról. (Ez egy nagyon-nagyon érdekes forrásgyűjtemény, és emberként mondom, ez egy olyan szörnyű anyag, hogy az ember nem szívesen olvas, és ilyenkor az ember azt mondja, hogy miért nem foglalkozok én Athén és Spárta harcával, ez sokkal jobb dolog...) Említést érdemel az, hogy egyáltalán a magyar politikusok és a magyar értelmiségiek is olykor milyen nehéz helyzetbe kerültek. Egy példa: Zvorin, szovjet külügyminiszter-helyettes 1948 júniusában, - ő egyébként nem csak külügyminiszter-helyettes, de a szuper hírszerző szerv helyettes vezetője, - fogadta Szegfű Gyula magyar nagykövetet. Szegfű röviddel korábban Budapesten járt és Rákosi megbízásából bizalmas tárgyalásokat folytatott több püspökkel, többek között megpróbált beszélgetni Mindszentyről. Ha igaz a feljegyhidlap.net hídlap 19
