Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 1–26. szám)
2009-01-24 / 3. szám
esztergom Kereszténység és Európa a történész szemével A hónap elején Becket Szent Tamás canterbury érsek tiszteletére rendezett eseménysorozaton és emlékülésen több érdekes, a múltat és a jelent összekötő előadás hangzott el a „Keresztény értékrend és Európa" témakörben. Múlt héten Orbán Viktor volt miniszterelnök beszédéből idéztünk, most Kun Miklós történész előadását adjuk közre. „Egyes korokról és eseményekről nem lehet olyan olimposzi nyugalommal szólni, mint mondjuk Athén és Spárta háborúiról. Ilyen a XX. század is, amelyet a rövid jelzővel szoktunk illetni, hiszen a boldog békeévek után csak 1914-ben, az I. világháborúval kezdődött ez a század és már ’91-ben vagy egy kicsit később, a Szovjetunió összeomlásával véget is ért. Ez a korszak azonban legalább következményeiben - sajnos - mindmáig velünk él. És mégis ma, húsz esztendővel a rendszerváltozás vagy rendszerváltás - egyesek azt mondják, hogy módszerváltás (én kicsit szintén ezt vallom), - után még mindig nagyon sok mindent nem tudunk róla” - mondta bevezetőjében Kun Miklós. „Nem olyan rég vált ismertté például a bolsevik párt vezetőjének, Leninnek sokáig hétpecsétes titokként őrzött üzenete, amelyet 1922. március 19-én vetett papírra. Amikor elolvastam először ezt a mondatot, nem akartam hinni a szememnek (...): „a reakciós papság minél több képviselőjét sikerül agyonlőni, annál jobb. Most kell ennek a publikumnak olyan leckét adni, hogy azután, néhány évtizedig még csak gondolni se merjenek semmiféle ellenállásra.” 1922. március 19. Világos beszéd. Nem csoda, hogy a Kreml urai jó fél évszázadon át, sőt majdnem hatvan éven át titkolták ezt az útmutatást, amely az ortodox és más templomok módszeres és demonstratív kifosztásának, a papok elüldözései- nek hónapjaiban születtek. A szovjet vezetők nem is dicsekedtek Lenin szavaival, a gyakorlatban viszont mindvégig megfogadták és alkalmazták tanácsát. A hivatalos szovjet egyházpolitikai doktrína, mely 1945 után fokozatosan megtalálta Magyarországon a helyét, úgymond, a szovjet oroszországi polgárháború első napjaiban keletkezett, és halálos ellenségének tekintette a kontinensnyi birodalom különböző konfesz- szióihoz tartozó hívek hatalmas táborát. A bolsevik vezetés úgy vélte, hogy sohasem tarthatja kézben igazán a hatalom gyeplőjét, ha a pártállami berendezkedéssel párhuzamosan él és működik egy másik, kiterjedt, a társadalomba az évszázadok során mélyen, organikusan beépült struktúra, az ország lakosságának többségét - 1917-ben több mint százmillió hívet - számláló ortodox egyház. A többi felekezet Oroszországban, a többi konfesszió kisebb szerepet játszott, de azok is frontális támadásnak voltak kitéve. Hogy egy példát hozzak, hogy menynyire fogékony volt a bolsevik vezetés Lenin intelmeire, s bár ez egy nagyon szűk körű levél volt, de azért valahogy leképeződött: 1922-ben kétszázötven nagy, sajtókampánnyal kísért kirakatpert szerveztek az ortodox egyház és sok helyen a végsőkig ellenálló hívek ellen. Az egyházi leszámolásokban akkor mintegy tízezer ember került a vádlottak padjára. Minden ötödiket kivégezték. Sokan közülük börtönben vagy koncentrációs táborban pusztultak el. Az erről beszámoló források sorra jelennek meg Oroszországban: sokkal előbb tartanak a múlttal való szembenézésben és kibeszélésben, mert hiába van ott egy putyini diktatúra és hiába próbálnak birodalmi ambíciókkal élni, az értelmiség egy része még mindig kiadja a forrásokat és szembenéz a múlttal... így derült ki például, hogy az 1920-as években huszonhét magas papi méltóság a szolovki börtönszigetről küldte a körleveleket, amelyet egyre kevesebben írtak alá: hol az egyiket ütötte agyon az őrség, hol a másikat éheztették ki. (...) Nem csoda, hogy 1930-ban a Kreml intenciójára megalakított Harcos Ateisták Szövetsége meghirdette az első ateista ötéves tervet, (...) melynek keretén belül az ősi orosz templomok jelentős részét fölrobbantották, a fából való templomot fölgyújtották, a harangokat lehetőleg nagy tömeg előtt lehajtották, és iszonyatos pusztításokat végeztek a családokon belül is, mert a Kreml vezetői szerint a család legalább olyan ellenséges magja a társadalomnak, mint az egyház. S nagyon érdekes, hogy Sztálinék a harmincas évek elején kísérleteztek ünneprontással is, a vasárnap megszüntetésével. Részben a termelést akarták úgy fellendíteni, hogy minden családtag lehetőleg máskor kapja ki a szünnapot, tehát még véletlenül se menjenek vasárnap imádkozni, de ne is legyenek együtt vasárnap, a lelkűket ne tudják kivasalni, ne tudjanak lelkileg együtt megpihenni. A harmincas évek második felében fizikailag is megpróbálták likvidálni az egyházat, a 382 egyházi főméltóságból háromszázat sikerült Sztálinnak akkor kivégeztetni. Tíz év alatt huszonnégy- ezerről kétezerre csökkent az ortodox gyülekezetek száma. Kettőszázötvenezer aktív hívőt és száznegyvenezer papot és szerzetest tartóztattak le, (...) ennél véleményem szerint (...) sokkal többen voltak. (...) Súlyos atrocitások kisebb mértékben, de a muzulmán és a zsidó templomokat, egyházi struktúrát is érték. A Kaukázus vidékén Sztálin utasítására, - mert ez a volt papnövendék, aki otthagyta a saját egyházát, még egy szadista is volt, - ment egy körlevél, hogy lehetőleg disznófarmokat létesítsenek a kis mecsetekben, hegyi falvakban. Ez a harmincas évek közepén volt, mondani se kell, 18 hídlap hidlap.net
