Hídlap, 2008 (6. évfolyam, 31–51. szám)
2008-11-08 / 44. szám
esztergom „A kitüntetés minden esztergominak szól" Díszpolgárok üzenete Az október 23-ai, esztergomi megemlékezés keretén belül Orbán Viktor volt miniszterelnök és Paskai László bíboros, nyugalmazott esztergom-budapesti érsek vehette át az„Esztergom Díszpolgára" kitüntetést. Esztergom közössége ezzel két karakteres, a város és a magyarság történetében kiemelt szerepet játszó személyiséggel „gazdagodott", akik beszédükben hangsúlyozták: a magyar nemzet bölcsőjét ringató város, annak ezeréves történelme, nem kevésbé pedig jelene, és a most itt élők egyaránt szimbólumai annak a népnek, amely a történelem viharai közt újra és újra helytállt, és ha kellett, a lerombolt hidak helyébe mindig újat épített. O rbán Viktor volt miniszterelnök beszédében hangsúlyozta: az elismerés nem nekem szól, hanem elsősorban önöknek, esztergomiaknak, akik, amikor kellett, mertek a jövőbe tekinteni, és szól minden magyar embernek, aki az építkezést, az alkotást, a felemelkedést választotta. V „Miért van az, hogy ha az ember a saját életútját hallgatja, akkor nekrológszerű érzés keríti hatalmába? Magam sem tudom, talán az lesz a leghelyesebb, ha mondandómat azzal kezdem, hogy hálás szívvel megköszönöm a kedves fogadtatást, a díjat odaítélőknek pedig a magas kitüntetést. „Jó vezérek mindig lesznek ott, ahol jók a közkatonák" írja Mikszáth Kálmán. Antall Józseftől pedig egyszer azt hallottam: „Ha nagynak látszunk nem azért van, mert nagyok vagyunk, hanem azért, mert nagy emberek vállán állunk". Ezért érzem megtiszteltetésnek, hogy bíboros úrral egy időben vehetem át az Önök megtisztelő kitüntetését, hiszen Paskai bíboros úr és a sorstársai évtizedeken átívelő munkája, a keresztény és katolikus egyház kitartása mondathatja velem, hogy aki ma ilyen kitüntetést vesz át, mint én is tehettem, valójában az ő vállukon, sok-sok, a magyar népet bátorításra, kitartásra bíztató ember vállán állok. Ha az emberekben feszül a tettvágy, ha vannak magasra törő céljaik, akkor azért általában csak akad közülük egy, aki vállalja, hogy az élére áll a nemes törekvéseknek. Ezért ha megengedik, én úgy tekinteném, hogy ez a megtisztelő elismerés voltaképpen nem nekem szól, aki most tulajdonképpen ünnepélyesen átveszi, hanem elsősorban önöknek, esztergomiaknak, akik, amikor kellett, mertek a jövőbe tekinteni, és szól minden magyar embernek, aki az építkezést, az alkotást, a felemelkedést választotta. Köszönöm, hogy az önök segítségével, az önök jóvoltából részese lehettem ezeknek a nagyszerű eseményeknek. Tisztelt hölgyeim és uraim, tisztelt polgármester úr! A magunkfajta emberek mindennapi ünnepi eseménynek jelképes erőt tulajdonítanak, ezért egy ilyen kitüntetés átvételekor különös jelentőséget kap a helyszín és az időpont egyaránt. Az ünnepek számunkra, magyarok számára olyan pillanatokká válhatnak, amikor úgy érezhetjük, egy rövid időre felvillan, kirajzolódik előttünk a sors vonala. 1956. október 23-a sokáig ugyanolyan véghely volt a magyarság számára, mint az apostoli alapító király fővárosa. A magyarság jövőbe ívelő hídjának karja hosszú évtizedekig ugyanúgy a semmibe vezetett, mint itt Esztergomban a közel 60 évig a Duna fölött rozsdálló torzó. 1956 októberében hiába emeltek pilléreket és fektettek gerendákat, a szennyes és jeges novemberi ár elmosott, elsodort mindent, iszappal és hordalékkal betakarva a talpköveket, szürkés ködbe vonva a túlpartot, reménytelenné és kilátástalanná téve az átjutást egy független, gyarapodó és erős Magyarországra. Ám ahogy elérkezett a nap, amikor képesek lettünk itt Esztergomnál a folyó két partját összekötni, elkészült a régi, hordaléktól megtisztított talpkövekre alapozott jelképes híd is, amely 1956 hitét, eszméit és vágyait kötötte össze a millennium önbizalomtól duzzadó és a jövőbe tekintő országával. Úgy éreztük egyszer s mindenkorra magunk alatt tudhatjuk az örvénylő és tajtékot vető folyamot, úgy éreztük, ismét folytonosság van a büszkén vállalt múltunk és a remélt jövőnk között, úgy éreztük szilárd a lábunk alatt a talaj, és nem számít, mi is hömpölyög odalent. Tisztelt hölgyeim és uraim! Az előbb idézett, éleslátásról híres és a magyar népélet kitűnő ismerőjének bizonyult Mikszáth egy másik helyen ezt írja: „Tönkrement remekművek gyakran előfordulhatnak az olyan nemzeteknél, ahol az épségben megmaradt művek nem remekek." Valóban, egy ideje gyakran és egyre inkább elfog bennünket az az érzés, hogy Szent István, 1956 és a millennium Magyarországa ismét romos végvár lett. Először még csak a lábunkat nyaldosta a folyam, most már kötésig állunk az árban, s az emelkedő vizet nézve, megint reménytelennek látszik az átjutás a túlsó partra. Úgy érezzük, megint csak az elkeseredett, csüggedt, mindennapos küzdel22 hídlap
