Hídlap, 2008 (6. évfolyam, 31–51. szám)
2008-11-29 / 47. szám
exkluzív Esztergom-emberek Sportszenvedély és megszállottság Gulya István Minden idők egyik legsikeresebb magyar kardvívója, Pézsa Tibor 1935. november 15-én született Esztergomban, a nevét viseli a városi sportcsarnok. A várossal kapcsolata sosem szakadt meg, sőt, az utóbbi időben még szorosabbra fűzte a szálakat nemrég a sportág szövetségi kapitányi posztjára is pályázatot benyújtó sportember.- Olimpiai bajnokként hogyan értékelte szereplésünket az idei pekingi versenyeken ? Tényleg alulmúltuk önmagunkat, vagy pedig az van, hogy ennyit tudunk, a világ túlhaladott rajtunk?- Mindenek előtt nem árt tisztáznunk: én csak a kardkérdésekről tudok nyilatkozni. Ugye, a vívósport több fegyvernemből áll, tőrből, párbajtőrből, kardvívásból. Az én szakmám az utóbbi. Ám az se pontosan a kompetenciám, hogy értékeljem a szereplést. De nem tagadom, van véleményem. Olvastam a Magyar Vívószövetség jelentését a pekingi szereplésről. Mint szakembert, nem nyugtatott meg teljesen. Lehet, hogy egy laikus számára mond valamit, de nekem, mint kardvívásban jártasnak semmit sem közöl.- Ezt hogyan értsük?- Gondolok itt arra, az egy téves elképzelés, hogy egy olimpiai felkészülés egy évig tart. Vagy két évig, vagy háromig. A kardvívásnak, mint sportnak olyan a karaktere, hogy tíz-tizenöt években kell gondolkozni. S amikor kiengedtem ezzel kapcsolatosan a hangomat, hogy hát azért meg kellene vizsgálni az elmúlt tizenöt év munkáját, az illetékesek nagyon rossz néven vették. Pedig azt szeretném, hogy az éles kritikámmal is tábort toborozzak azokból, akik a kardvívást, mint a legeredményesebb magyar olimpiai sportágat újra ott szeretnék látni ragyogni, ahová a múltja predesztinálja.- Ezért is adta be a hónap elején pályázatát a szövetségi kapitányi posztra?- Igen. Pontosan ezért. Ebből a bizonyos olimpiai szakmai értékelésből nekem borzasztóan hiányzott a szakmai értékelés. Nem tudom azt, hogy a válogatottjaink hány edzésen vettek részt, milyen intenzitással, jó volt-e a versenyeztetési program, milyen fizikális állapotban, milyen volt a pszichés állapotuk - és a többi, és a többi. Itt rengeteg „ha" van. Nem akarom a felelősséget a versenyzőkre tolni, úgy vélem, a sikertelen szereplésért egyaránt felelősek az edzők és a versenyzők, de felelős a szövetség is, nemzetközi szinten a sportdiplomáciánk például egyenlő a nullával. Hiúságból vagy „pozícióból" nem mondhatok véleményt, hogy mi volt ennek a kudarcnak az oka, én csak sajnálom a történteket, mert nem voltam annyira testközelben, hogy alaposan megvizsgálhassam ezt a szerteágazó, számos tényezőt érintő kérdést.- Ön esztergomi születésű, itt kezdte a sportolói pályáját. Akkortájt milyen volt a vívás helyzete?- Az olimpiai műhelyek kialakulásához megszállott emberekre van szükség. Ha jól emlékszem, Esztergomban annak idején egy Horváth Ferenc nevű szakember - nekünk Horváth Feri bácsi - ügyködött, aki abszolút a kardvívás megszállottja volt, és ő ezt az egész esztergomi vívást a szárnyai alá vette. Az első edzőnk akkoriban a bencés gimnázium testnevelő tanára, Boromissza Gyuri bácsi volt, aki a szigeten lakott, hátul, az iskola mögött. Egyszerű testnevelő tanár volt, de magán- szorgalomból maga köré gyűjtötte - Horváth Feri bácsi unszolására - a fiatalságot, és elkezdett foglalkozni egy párunkkal. Az edzések először a gimnázium tornatermében folytak, aztán onnan kiszorultunk, és „beszorultunk" a Vasas-futballpálya mögötti csónakház emeletére. Se fűtés, se semmi - csupán a lelkesedés vitte be oda 28 hídlap
