Hídlap, 2008 (6. évfolyam, 31–51. szám)
2008-10-04 / 39. szám
helyi história Esztergom felfedezése, avagy a hely története Kályhagyári rapszódia Pöltl Zoltán Kuckländer-hegy, Magyary László utca. Itt található az a gyártelep és épületkomplexum ma, melynek elődje a város életében jelentős szerepet játszó vállalat volt. Helytörténeti rovatunkban ezúttal a számos szép és küzdelmes évet megélt helyi kályhagyár históriáját meséljük el olvasóinknak. A Dolgozók Lapja 1973-ban megjelent számában ezt olvashatjuk: „Esztergomban, a Lőwy Sándor utcában, a várost a Pilistől elválasztó elődombon, mint felkiáltójel magasodik a házak fölé a Komárom Megyei Kályhacsempegyártó és Építő Vállalat kéménye.” A fiatalabb generáció tagjai tán már nem is emlékeznek erre a bizonyos gyárra és kéményére, de az itt élők többsége minden bizonnyal. A vállalat kacskaringós, sokszor nehéz fordulatokkal teli pályafutásáról Marosi József az Esztergom Ipartörténete című kötetben jelentette meg dolgozatát. Ebben olvashatjuk, hogy a gyárnak természetesen voltak ipar- történeti előzményei, hiszen 1848-ban a Simor János utca 26. szám alatti házban már működött egy kályhagyártó üzem, mégpedig Mezei Flóris tulajdonaként. Abban az időben, ha egy mester műhelyében legalább tizenkét alkalmazott volt, akkor azt a „gyáros” cím illette meg. Mezei Flóris kályhagyára egy méter széles és hat méter hosz- szú égetőkemencével rendelkezett, melyben kályhacsempéket, agyagedényeket, virágcserepeket és egyéb kerámiákat égettek. Ezt a gyárat házasság- kötés útján 1876-ban Weisz Mihály kályhásmester vette át, és a termelést 1929-ig, halálának évéig irányította. Termékei közül feltehetően ma is létezik néhány kályha, melyek akár az iparművészeti megbecsülést is élvezhetnék. A kis kályhagyár évente egy Bajorországból hozatott vagony- nyi agyagból, az úgynevezett kártyaföldből dolgozott. Ugyancsak Németországból hozatták a „smelc”-nek nevezett mázat is, amelyhez a különböző árnyalatok kialakításához porrá tört színes üvegeket kevertek. A 19. századi technológia lényege az volt, hogy a terméket kétszer égették, először nyersen, majd mázzal. Az említett kártyaföldet áztatás és gyúrás után átszűrték és vermekben pihentették, majd egy hónap múlva kezdték újra munkába venni. Az égetéshez a kemencét egy öl fával fűtötték fel. A krónikások feljegyezték, hogy a Mezei-féle kályhaüzem a tulajdonos halála után az enyészetté lett, de az 1910-es év már meghozta az első komolyabb válságos időszakot a többi esztergomi kályhagyártó számára is, A zavar oka az volt, hogy a vasöntés fellendülése miatt megkezdték a vaskályhák gyártását és forgalmazását, ami természetesen nem kedvezett a hagyományos kályhákkal foglalkozó cégek piaci helyzetének. Az esztergomi kályhagyár két korábbi vállalatból, a téglagyárból és az úgynevzett kőedény gyárból jött létre. Az előzményekhez nem árt ismerni a két elődcég rövid históriáját. Az imént említett válságos időszaknak már részese volt az a cég, mely megneszelve tán a hagyományos cserépkályhák iránti érdeklődés csökkenését, az üzemtechnológiái megoldásaiban az előbbi termékre hasonlító téglagyártás felé fordult. A Bekő és Társa esztergomi vállalat telephelye ugyancsak itt volt a Kuckländer-hegy tövében. A gyárat Eggenhoffer Tamás alapította a 19. században, majd működését Kurzweil és Singer, később pedig az esztergomi hercegprímási kályha- és téglagyár folytatta. 1936. március 1-jétől a Bekő és Társa tulajdonlása és irányítása szerint készítettek itt kézi- és géptéglát, különböző cserepeket, üreges válaszfal téglákat. A cég villanyüzemű gépekkel, kemencékkel dolgozott, évi termelése 1,2 millió darab termék volt, ezt a sok téglát és egye30 hídlap
