Hídlap, 2008 (6. évfolyam, 31–51. szám)
2008-10-04 / 39. szám
helyi história esztergomi gyár. Az évek során letisztult a profilja, 1963-ban szűnt meg Esztergomban a téglagyártás és maradt a kályha, illetve kályhacsempe „vonal”. A Komárom Megyei Kályhacsempegyártó és Építő Vállalatnak egyfajta konjunktúra segített a 60-as években, ekkor lett nagy keletje a kisebb-nagyobb cserépkályháknak, melyek közül a hordozható típusok különösen népszerűkké, keresettekké váltak. Érdemes a korabeli cikkeket idézni, melyekben a kályhagyár sorsának alakulását követhetjük nyomon. 1958-ban többek között arról lehebet Esztergomban és a környező településeken adták el. A viszonylag jól működő vállalatot 1950-ben államosították. A mai Magyary László utca másik oldalán (ha a heggyel szemközt állunk, akkor a jobb oldalon) működött az 1912-ben alakult kőedény, illetve kályha- és agyagárugyár. A korszerű technológiát alkalmazó üzemekben úgynevezett Mufolás-kemencével készítették a termékeket, a kályhákat és samott téglákat. A 18-20 embert foglalkoztató részvénytársaság az akkori vármegye egyik legjelentősebb kályhagyára volt. Az idézett ipartörténeti írásban olvashatjuk, hogy ez a vállalkozás 1924-ben a Pollák és Singer nevet viselte. A gyár az első időkben főzőedényeket, majd fehéredényeket gyártott. 1928. március 5-én az épület leégett, a biztosításnak köszönhetően azonban hamar megtörtént a helyreállítás. 1929-ben megindult a csempegyártás, mivel a korábbi termékeket már nem tudták értékesíteni. 1938. március 10-én újabb tűzvész pusztította a gyárat, az újraépítés során ekkor már kihagyták a fagerendákat és csupa betonból húzták fel az építményt. 1940-től négy éven át Dudás László esztergomi mérnök bérelte a helyet a tulajdonosoktól, a csempegyártás az ő irányítása alatt folyt, emellett kályhák is készültek. A második világháború rombolása nem kerülte el a gyárat, a súlyos sérülések után a helyreállítás csak 1947-ben történhetett meg, akkor az új bérlők, Vágó és Társa fogtak bele a termelésbe. Érdekes, hogy az esztergomi kályhagyár működése minduntalan nehézségekbe ütközött, sem az alapítók, sem az üzemeltetők, bérlők, mérnökök, gazdasági szakemberek nem tudták huzamosabb ideig egyenletes eredményre sarkallni a céget. Az 1949-es államosítást követő időszakban is főként a vállalati szervezet koordinátorai jeleskedtek, bár kétségtelen, hogy a gyár létezett, de a folyamatos átszervezések, átalakítások azt jelezték, hogy sem ez az ágazat, sem pedig konkrétan ez a gyár nem találja a helyét a „népgazdaságban”. Ekkoriban volt olyan időszak, hogy a gépeket elszállították és a helyiségeket városi érdek szerint raktárnak használták. Aztán 1951. január 1-jén, az említett két korábbi gyáregységet egy név alá „rendelték”, ebben az évtizedben a megyei vállalatok ide-oda szervezésével a céget is többféle módon strukturálták át. így különböző, a közelben megszűnt üzemek termékeit is itt gyártották, például 1955-ben új részleggel bővült az tett olvasni, hogy a „megye új gyártmánya a hordozható cserépkályha”. A cikkből kiderült, hogy a kurrens termékből közel 150 darabot adtak el éves szinten, majd később exportra is készítették. A Dolgozók Lapja megyei újság 1968- ban arról írt, hogy megnyílt a gyár budapesti bemutatóterme, ahol nemcsak kályhák, de olyan díszcsempék is helyet kaptak, melyek akár lakásdíszként is hatásosak. Egy 1970-ben készült riportból megtudhattuk, hogy a kályhagyár olyan készülékek gyártását kezdte meg, melyek olajfűtéssel működnek. 1973-ban a város ezredik, a gyár ötvenedik születésnapját ünnepelték, az évforduló profilváltozást hozott, a vállalat belefogott az asztalosipari és fa tömegcikkek gyártásába. A gyár számára ezután több hullámvölgy is következett, s miként az az ország és a város legtöbb egykor állami tulajdonú cégével történt, itt is kikerülhetetlen volt a vég. 1991-ben a privatizáció révén ugyan még arról beszéltek, hogy megmenthető lesz a gyár, de ez mégsem sikerült, a Kucklánder-hegynél, az egykori helyen ma már új cégek, illetve lakóparki házak kaptak helyet.
