Hídlap, 2008 (6. évfolyam, 31–51. szám)
2008-08-30 / 34. szám
helyi história gom legjelentősebb ipari üzemévé vált. 1937-ben már százötvenen dolgoztak a cégnél, mely osztrák, német, svájci és angol vállalatokkal kooperált. Megalapozódott egy, a kor követelményeinek megfelelő gépipari kultúra, a gyár magas technikai színvonalon termelt, és nem mellékesen egy komoly műszaki nívón teljesítő szakmunkásréteg kinevelését is elvégezte. Az 1938-tól 1944-ig tartó háborús időszak, az ágazati sajátosságból fakadóan újabb progressziót hozott Petzéknek. Ekkoriban fűrészgépek, oszlopos fúrógépek, valamint gyalu- és esztergagépek készültek itt. A helytörténetíró lejegyezte, hogy „a kezdődő háborús konjunktúra során hadiipari termékek előállításához szükséges alkatrészek gyártására is sor került. Ez időben lett a vállalat neve Petz Iparművek Rt”. Ugyancsak az említett tollforgató írt a háborús, valamint az azt követő évekről: „A város három hónapig közvetlen a frontvonalban feküdt. Többszöri súlyos légitámadás, állandó ágyúzás és aknázás ellenére a gépgyár épülete és gépparkja nem szenvedett számottevő kárt. (...) Ennek köszönhetően már 1945 júliusában újraindulhatott a termelő munka”. A gyárat 1948. márciusában államosították, ekkor újabb lendületet véve 230 munkás és harminc adminisztrátor dolgozott a cégnél, melynek neve Esztergomi Szerszámgépgyárára módosult. Az idézett kötetben arról olvashatunk, hogy az 1957-ig tartó szakaszt (1979-ben, a vállalat fennállásának 60. évfordulóján) a „nagy sikerek és múló nehézségek évtizedének” tartották. Tény, hogy a gépgyár bekapcsolódott a „népgazdaság” új rendszerébe, de a cél maradt a régi, szerszámgépek gyártása. A masinák között több is volt, amely számos sorozatgyártást élt meg, ilyenek voltak az ME-1000, az MS-NC, az EAN-170 vagy a brüsszeli világ- kiállításon nagydíjjal kitüntetett GH-400 típusú gépek. A vállalat 1963-tól viselte a SZIM (Szerszámipari Művek) Esztergomi Marógépgyára nevet, ebben az évben kezdődött el az egész céget érintő rekonstrukció. A felújítás, fejlesztés nemcsak a termelést, a kapacitásnövekedést és a gyártás-korszerűsítést érintette, de új fürdő-öltöző, illetve orvosi rendelő, munkásszálló, valamint konyha is épült az üzemnél. Ugyancsak ebben az időszakban gyarapodott a vállalat a Bú- bánat-völgyi Duna-parton egy ötvenszemélyes üdülőházzal, a régi irodaház pedig megmaradt tanműhelynek. A gyár a hatvanas éveket egyértelműen a különböző fejlesztések, új típusok gyártása jegyében élte meg. 1965-ben elkészült az MM 320 másolómarógép prototípusa, az ebben alkalmazott megoldások a magyar szerszámgépgyártásban elfoglalt úttörő szerepre predesztinálták a céget. Miként az országban oly sok helyen, úgy itt is érezhető volt a konjunktúra, „a gyár technikai alapjaiban, dolgozóinak szakképzettségében, új iránti fogékonyságában, az új gazdasági mechanizmus bevezetésével kialakult rugalmasabb gazdaságpolitikai helyzetben felkészült a minden eddiginél nagyobb feladatokra. A vállalat 1968-ban elnyerte a Szocialista Munka Gyára címet, és még ebben az évben a környéken elsőként tért át a heti 44 órás munkarendre”. A folytatás még mindig felívelőnek számított, a SZIM Marógépgyár minőségi munkájának köszönhetően 1971-ben, majd 1975-ben is licencszerződést kötött a Ratier-Forest francia céggel. Ez azért is érdekes, mert az ipartörténeti író pár oldallal korábban még azt írta „A gyár munkája az államosítás után fokozatosan beilleszkedett a népgazdasági tervekbe és sorsa nem függött a piac kénye-kedvétől”. Ez az évtized amúgy is az abban az időben oly sokat hangoztatott „ipari termékszerkezet váltás”-ról szólt, a gépgyár pedig megpróbált megfelelni ennek a követelmény- rendszernek is. Az említett francia kapcsolat még továbbiakkal bővült, 1973-ban a nyugat-berlini Fritz Werner céggel kötöttek az esztergomiak együttműködési szerződést, melynek eredményeképpen hat év alatt csak ennek a partnernek százötven gépet gyártott a SZIM. A termékszerkezet váltás kifejezés valójában a világpiaci viszonyok gyökeres megváltozása és egy új technikai korfázis beköszönte miatti új helyzetet jelentette. Ennek oka egyrészt az volt, hogy a nyugati ipari technológiákat korszerűbbek váltották fel, másrészt, hogy az el-elmara- dó export-igények mellett nem tudott erősödni a fejlődő országok piaca sem. Ezekkel párhuzamosan a SZIM természetesen az ún. KGST-országok cégeivel is kooperált, így Csehszlovákia, az NDK, Lengyelország és a Szovjetunió egy-egy vállalata is partnere volt az üzemnek. A gépgyár még 1978-ban új öntöde és szerelde csarnokot épít, a hozzácsatolt érsekvadkerti mezőgépgyártó üzemnél meghonosítja a szerszámgépgyártást és felfejleszti gépparkját. A 70-es évek második felétől megindul a gyár számítástechnikával való felszerelése. Ekkor még működött a vállalat patronálásában a SZIM Vasas Sportegyesület, mely a Prímás-sziget festői környezetében saját sportteleppel, lelátóval, hatalmas pályával rendelkezett. A foci mellett, atlétikai, evezős, kosárlabda, asztalitenisz ágakat is támogat a cég. A 60. évfordulóra készített kötetben statisztika is olvasható, eszerint 1979-ig 22 581 gép készült a gyárban, ezt a kezdetektől folyamatosan növekvő, 1978-ban 1160 fős létszámmal érték el. A SZIM Marógépgyár a rendszerváltást követő években megszűnt, az épület többé-kevésbé funkció nélkül áll a Táti úton. Helytörténeti sorozatunk mostani részének készítésében Baják István két, a SZIM Marógépgyárról szóló kötete volt segítségünkre. hídlap 33