Hídlap, 2008 (6. évfolyam, 31–51. szám)
2008-12-20 / 50. szám
racsony Harmai Gábor belvárosi plébános Hogy alkalmasak legyünk a szent titkok ünneplésére... Karácsony előtt egy plébánián mindennek élén kell állnia. Programok megszervezve, vendégek meghívva, üdvözletek megírva, ajándékok beszerezve, karácsonyfák fölállítva, újságcikkek megírva... Ha azután elégedetten hátradőlünk, alkalmasak vagyunk arra, hogy egy pohár ital mellett megünnepeljük önmagunkat: ez is megvolt. Persze ez sose ilyen szép. Ez vagy az a program nem sikerül, ez vagy az a vendég lemarad a protokoll-listáról, valaki nem kap tőlünk levelet, valamilyen ajándékot elfelejtünk, a karácsonyfa tüskéi beterítik a templomot, és újra kell takarítani, az újságban meg lekéssük a lapzártát. Nem dőlhetünk hátra, nem ünnepelhetjük meg magunkat: gyöngék vagyunk, ügyetlenek és figyelmetlenek. Persze semmi gond: majd jövőre jobban sikerül. Kidolgozzuk a stratégiát, pontos tervekkel készülünk az ünnepre, időben elkészülnek a listák, fölírjuk a Cselényi István Gábor esztergomi görög katolikus paróchus karácsonyi üzenete Kedves Olvasók! Immár szokásommá vált, hogy nagy ünnepeinkre egy-egy versemhez fűzöm üzenetemet. Ezt szeretném tenni most is. Életem néhány felejthetetlen élményéből született az alábbi vers. Az első. Amikor (hihetetlen, de így van) 47 éve felkerültem Budapestre, a központi szemináriumba, Szenteste elindultunk kispap-társaimmal a Rózsák terére, éjféli zsolozsmára (mert nálunk nem éjféli mise van karácsonykor, hanem éjféli istentisztelet), valósággal szíven ütött, hogy ebben a máskor olyan zajos, nyüzsgő nagyvárosban leállt a forgalom, nem közlekedtek a villamosok, buszok, gyalogszerrel mentünk ki Erzsébetvárosba. És többé-kevésbé így van ez ma is, és nemcsak Pesten, hanem nálunk és az egész világon. Akárcsak a város lüktetése, egyszerre, varázsütésre leáll az évek vad forgása, beleolvad az örök mába. Gyerekkorom kigyújtja fényeit. Másik élményem az iméntinél sokkal korábbi. Gyermekkorunkban mi, gyerekek, nővéremmel, csak annyit láttunk évről évre, hogy édesapám irodája ilyenkor, karácsony előtt zárva van, nem léphettünk be oda, aztán Szentestére hirtelen feltárul hibákat: egy modern plébánián a minőségbiztosítás elvei biztosítják a minőségi karácsonyt. Gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk, és az ő vállán lesz az uralom mindenek fölött. A szentmise még egy modern plébánián is emlékeztet, hogy valami nincs rendben. A szent titok valahol máshol van, mint ahol mi erőlködünk. Az emberben megfogalmazódik a lázadás. „Nem törődöm vele.” Minek ez a sok macera? Nem jobban meglennénk, ha folyna a napi rutin és nem is lenne karácsony? Nem vagyunk mi alkalmasak arra, hogy a szent titok sáfárai legyünk. De amikor ilyen hangulatban vagyunk, valamit megér- zünk. A karácsonykor született kisded tüzet gyullaszt a szívünkben és átjárja minden csontunkat. Az nem lehet, hogy csak a napi taposómalom legyen az élet. Az nem lehet, hogy a szent titok végleg eltűnt a szemünk elől. Az nem lehet, hogy a szent titok vonzásában csak még többet küszködünk ugyanazzal, mint a hétköznapokban. Valaki, aki vágyik velünk találkozni, csak elindította ezt a sok izgésmozgást. Lehet, hogy rosszul Gyermek-szemmel Emlékek Betlehemében mély csönd, szenteste van éppen. Akárcsak a város lüktetése, egyszerre, varázsütésre leáll az évek vad forgása, beleolvad az örök mába. Gyerekkorom kigyújtjá fényeit. A hit most mindent újjá lényegit. Ez az este lelkünk őshazája. A lét öléből hull a hozsánna. Az ajtón túl már vár az ajándék. Futok feléje: Feléd, mire várnék? Jászladon látlak: a lélek-csúcson. Nem marad más, mint térdrehullnom. Fürkészel tágra nyílt szemekkel... Gyermek-szemmel néz Isten engem\ az üvegajtó, és - csodák csodája - ott állt előttünk a karácsonyfa, csillogó-villogó díszekkel, gyertyával, a fa lábánál ajándékainkkal. Megjött a Kis Jézus, megjöttek az angyalok. Talán már felsőosztályosok voltunk, mire rájöttünk, hogy az angyacsináljuk, lehet, hogy másképp kellene, de valamit tenni kell, mert Valaki vár bennünket, föltárultak az örök kapuk, és a Dicsőség Királya bevonult. Testvéreim, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, és bánjuk meg bűneinket, hogy alkalmasak legyünk a szent titkok ünneplésére. Talán kezdjük azzal, hogy legyünk valódiak. Uram, gyöngék vagyunk, figyelmetlenek és szétszórtak. Elfogadtad az istállót, amit a betlehemiek adni tudtak, fogadd el azt is, amit mi adni tudunk. Fogadd el a protokoll-listákat, a színes izzókat, a karácsonyi újságcikkeket. Mosolyogj ránk, és bocsásd meg a bűneinket. Te tudod, hogy porból alkottál minket és porrá leszünk. Engedd, hogy Miattad, Rád gondolva, Érted tegyük azt, amit ilyenkor meg kell tennünk. Aranyunk, tömjénünk, mirhánk van. Királyunk, Te légy. lm eljöttünk napnyugatról, hogy meghódoljunk előtted. lók szerepét szüléink töltik be... És aztán rájöttem, hogy az ajtónál ott áll Valaki, és kopogtat, és hogy a legfőbb Ajándék ő maga, Jézus Krisztus, az isteni élet ajándéka. Az ajtón túl már vár az ajándék. Futok feléje: Feléd, mire várnék? Legdöntőbb élményem versemhez mégis az a Szenteste, amikor édesapámék Izaiás próféta énekét idézték a nyíregyházi görög katolikus templomban az oltár körül, az éjféli zsolozsmán, negyedikes gimnazista koromban: „Velünk az Isten, értsétek meg... Mert kisded születik nekünk, és fiú adatik nekünk...” Akkor éppen hivatás-választás előtt álltam, és tele volt a fejem mindenféle tervvel, valahogy úgy, mint József Attiláé, hogy „tűzoltó leszek vagy katona...” És azon az éjszakán értettem meg, hogy egyetlen hivatásom lehet: világba kiáltani, hogy Isten köztünk van végérvényesen, most a gyermek Jézusban, majd az értünk szenvedő Krisztusban. Fürkészel tágra nyílt szemekkel... Gyermek-szemmel néz Isten engeml Igen, mert nem lehetett véletlen, hogy Isten nem vértbe öltözött hadvezérként, nem izmait mutogató erőművészként, nem a hatalom megszállottjaként, hanem gyermekként jött el hozzánk. És ezzel mutatta meg Isten igazi hatalmát és igazi erejét! 8 hídlap
