Hídlap, 2007. június (5. évfolyam, 106–126. szám)
2007-06-17 / 117. szám
hídlapmagazin 2007. június 16., szombat HIDLAP III Kalandféreg áss Gulya István_____________________ A tunyán omló júniusban - szerintünk - még jobban esik visszagondolni az egykori hús őszidőkre, mint májusban. A békebeli októberi hétvége történetét a múlt hónapban kezdtük, most folytatjuk, és be is fejezzük. Szóval mentünk. A cseh fővárosba. Úti kalandjaink után következzen akkor a helyszíni szemle. Vagy zsemle. Helyvadászok, vadászok! Viszonylag rövid szerencsétlenkedés után asztalt találtunk egy sajnos már nem emlékszem a nevére helyen, ahol iparszerűen ettek-ittak az emberek, fittyet hánytak az uniós és a hapci- (HACCP) előírásoknak, ott rohadjanak meg a brüsszeli köcsögök, azért is egy légtérben vigadoztak a dohányosok meg a nem. Az isteni kacsa-malacpecsenye kombináció (naná, plusz dinsztelt káposzta és knédli) megtette a hatását, svejkesen mosolyogtam bele - a második Becherovka után már pirospozsga is volt - a sörömbe, mintha az élet nagy titkai rejtőznének ott (ott rejtőznek). Az este ezután azzal telt, hogy vacak és drága krimókba tévedtünk be, valahogy úgy, mintha valaki perverzióból végigjárná a budai bárokat. És még be sem rúgtunk. Bambini di Braga Kifejlesztettük a koncepciót, megyünk, amerre megyünk, megnézzük, amit megnézünk, de olcsó és jó kocsmákba mindenképpen. A kötelező tiszteletkör-jegyzékbe felvettük a várat, a Károly hidat, az Orjolt, a Vencel teret, az U fle- kut és az Arany Tigrist. De semmit sem forszíroztunk. A vár még mindig, most is gyönyörű, pláne a nagytemplom, Szent György és a sárkány szobra azóta sem nőtt meg, így a művészeti értékek iránt gyengén fogékony társaink (a baseball sapkások) szerint a sárkány inkább egy gyík, György meg egy manó. Ami valójában fájó, hogy az Aranyművesek utcáját fizetőssé tették, negyven koronáért lehetett végigtolongani rajta, nem akarok azzal összefüggést keresni, kik laktak itt egykoron. A közelben álló pucsító férfi-bronzszobor heréinek markolászásával vigasztaltuk magunkat, s aki azt hiszi, csak mink voltunk ilyen aberráltak, nagyon téved: a bronzhere már fényesen ragyogott a sok suvicktól. A Károly hídon hömpölygőit a tömeg, minden bóvlit (mint a várban) nyakunkba kívánnak sózni, giccses képeket Prágáról, a hídról, a Moldváról (született Vltava), a jellegzetes épületekről, Spejbl- és Hurvínek-figurák kicsiben-nagyban és minden mennyiségben, s megjelent a Harry Potter-marionett is (Jézusom). Imádom egyébként a híd megfeketedett kőszobrait, meg úgy általában Prága besötétedett középkori emlékeit, úgy érzem, valamelyik kapualjból mindjárt előtotyog a Gólem, én meg jól megijedek, és ismételgetem a szót: autodafé. A misztika feelingje az egész várost belengi, például van olyan szervezett túra, amelynek a fantázianeve „szellemösvény” és átkísér Prága sötét oldalára; tuti, hogy az ördögnek van itt valahol egy apartmanja. Prágában minden szokatlan, nem klasszikusan múzeumi dolognak akad múzeuma, például üzemel viaszfiguramúzeum, játék- és Barbie-múzeum és szexmúzeum - ahol (mit ad Isten) prostituáltak állnak sorban, kuncsaftokra vadászva, engemet is megszólítottak, hogy „Hey, Big Man, Do You Want to Sex?”, amire fülig pirult a prűd „bigmen”, és nem „duju”. Mindemellett a csehek üzletet csinálnak a kommunizmusból, amúgy is nagy divat a verescsillag meg a cécécépé (apropó: követeljük a Harmadik Birodalom-pólók legalizálását!), árulnak minden szoci relikviát, csillagos usankát, Lenin-szobrot, Sztálin-pólót (! - mondom: legalizálják!), matrjoska babát, de most fognak elájulni: láttunk Elvis-, sőt Osama Bin Laden-matrjoskát is... Az Arany Tigrisbe nem fértünk be - még úgy sem, hogy Hrabal már az égben sörözik Szent Péterrel -, mert hát dőre, aki délután akar bárminő legendás belvárosi kocsmába telepedni, ravaszságunk okán az U flekuba ezért délelőtt mentünk, s lám rögtön akadt is hely (jegyzem meg: az itt mért barna sörhöz képest a Guinness ócska és szánalmas tréfa). Mindenütt hemzsegtek a magyarok, a fél U flekuban is Arany János szép magyar nyelvén káromoltak. Mi nem, csak más helyeken, mert néhány kivételtől eltekintve mindenhol többet számoltak az étlap segítségével kikalkulált árainknál. Az étlapokon ugyanis nem tüntetik fel, hogy az árak nem tartalmazzák a köretet, meg hogy tíz százalék felszolgálási díjat kapásból felszámolnak (mindezt húszból csak egy helyen firkálták oda). így történik meg, hogy ötszáz helyett hétszázhetvenet fizet a marha (én), ami éppenséggel nem baj, csak mondják meg, s akkor nem kell szaladgálni a bankautomatához és aranyáron cseh valutát vásárolni. A negyedik napra végül az a meggyőződésünk támadt, így próbálják a cseh legények és leányok behozni a tavalyi árvíz okozta jelentős bevétel-kiesést. A tüskét félretéve a Vencel téren végül a hirtelen sült (csökkentett fokhagyma- és paprika-tartalmú) kolbászka majszolása közben megemlékeztünk Orbán Viktor és Deutsch Tamás ifjonti akciójáról, dobáltuk befelé a beche- reket, aminek következménye a pultosokkal történő gyors megismerkedés lett. A brnói soppingolás (ajándék sörök és halsaláták) után agyoperált barátommal a vállamon hazafelé menet azon merengtem a többieknek, milyen polgári (uras) késő reggelente sörrel indítani a napot, mint a csehek, s mint ahogy tettük mi. Valahogy olyan más lesz tőle az ember. Agyoperált barátom az ablak felé fordulva csak annyit motyogott halkan: ja, alkoholista. Megfulladok, ha nem vagyok a jazzben Folytatás az I. oldalról- Mindig is így volt a korai években, hogy Te jazzénekes nő leszel?- Nem. Ehhez azért fel kell nőni. De mindig is énekeltem. Eleinte úgy történt, hogy a szín- művészetire készülök, arról álmodoztam, hogy egyszer musicalszakra jelentkezem. Tizennyolc éves koromban alakult ki bennem az, hogy egyértelműen a jazz az a műfaj, amelyben én énekes lehetek.- „Nagyítsuk fel” ezt a menetet, hiszen azért világos, hogy nem ez a viszonylag nehezen befogadható zenei ág az, amelyet a fiatalok választanak. Te mégis a jazz mellett döntöttél. Miért?- Gyermekkorom óta része az életemnek a zene. Az, hogy a jazzig jutottam, egy folyamat vége. Amikor zenét hallgatok, keresek benne valami újat, valamit, ami megérint. Ahogy fejlődött zenei tudásom, úgy „komolyodott” a muzsika is, amit hallgattam. Akkoriban, huszonévesen egy jazz-zongorista barátom volt, tőle kaptam az első dzsesszlemezeimet. Natalie Cole és AI Jarreau-ra figyeltem fel elsőként. Az mindig lényeges szempontnak számított, hogy képezzem a hangomat. Megtudtam, hogy létezik Budapesten egy olyan zeneiskola, ahol jazzéneklést (is) tanítanak, az Erkel Ferenc Zeneiskola. Ide jelentkeztem, fel is vettek, mégpedig Hunyadi László énektanárhoz. Innen már egyenesen vezetett az út tovább, hiszen ebben az intézetben nemcsak énektechnikát, hanem zeneelméletet, jazztörténetet szintén tanítottak egyebek mellett. Tulajdonképpen már itt észre vettek engem a tanárok, ők javasolták, hogy később jelentkezzek a felsőfokú jazztanszakra. Persze, ez ncrti ment aztán ilyen egyszerűen. Úgy gondolom, ahhoz, hogy igazán jó jazz-zenész lehessen valaki, nagyon nagy elhivatottság és kitartás szükséges. Az éneklés már az első fellépésemkor felszabadító élményként hatott, mégis évekbe telt, amíg meg mertem hozni a döntést, hogy ez lesz a főfoglalkozásom. Négy évig Veszprémben éltem, ez alatt az idő alatt jöttem rá, mennyire fontos nekem, hogy napi szinten foglalkozzak a zenéléssel. Ugyan megfordultam különböző énektanároknál, a már említett Hunyadi Lászlóhoz két évig, majd Lakatos Ágneshez szintén két esztendeig jártam. Majd az egyik nyáron elmentem Szombathelyre, ahol minden évben tartanak egy intenzív jazzkur- zust. Itt találkoztam Winand Gábor énektanár- ral-zenésszel, és a következő ősztől már az ő tanítványaként fejlődhettem tovább.- Mikor dőlt el végleg, hogy csak jazzénekes lehetsz?- Amikor már Winand Gábornál tanultam. Ő ma a legnagyobb név ebben a szakmában. Ekkorra már az is körvonalazódott bennem, hogy majd felvételiznem kell a Zeneakadémiára. Ez idő tájt már világosan mutatkozott, nekem nem elég, hogy havonta kétszer-háromszor kon: certezzek, hanem állandóan zenészek között kell, hogy legyek, mint énekes, hogy jazzklubokba járjak, hogy sok-sok koncertet halljak - és tanuljak belőlük. Úgy éreztem, „megfulladok”, ha nem vagyok mindig a jazzben. A Zeneakadémiára való felkészülésem éve nagyon erős volt, ekkor teljesen egyedül éltem, és egy egész éven át, minden nap a felvételire készültem. A sok-sok gyakorlás aztán meghozta az eredményt, mert bejutottam a jazz tanszakra.- A hangszeres muzsikusoknál talán valamiképpen egyértelműbb, hogy jó, ha kellőképpen virtuóz. Egy énekes esetében nem túl szubjektív mindez önmaga számára?- Az, hogy valaki egy kellő hangi adottsággal bír, nem elég ahhoz, hogy jó legyen. Szüksége van élettapasztalatra, és fontos, hogy sok inger érje az embert, amiből később táplálkozhat, és ki tudja fejezni magát. És mindegy, hogy hangszeres muzsikusról, vagy énekesről van szó. Egy zenésznek olyan pluszt kell adnia, ami megérinti a közönséget.- Ide kapcsolódik szerintem az is, hogy Te egy csinos, fiatal hölgy vagy. Ez mennyiben zavaró, vagy könnyítő tényező az adott előadás alkalmával?- Azt gondolom, ha a színpadra lépek, akkor minden más számít. Természetesen nem utolsó a külső sem. Számít, hogy hol lépek fel, számít, hogy kinek játszunk, számít, hogy mit adunk elő. Fontosnak tartom, hogy a külsőm harmonizáljon azzal, amit a közönség tőlünk, tőlem hall, különben nem is érezném jól magam koncert közben.- Hol tartasz a felsőfokú tanulmányaidban?- Jelenleg az első évet fejeztem be. A főiskolán viszont nem alakult ki olyan csapat, akikkel az intézményen kívül is szívesen zenélnénk együtt. Talán ez az első esztendő ebből a szempontból amolyan „ismerkedés” volt egymással, mint zenészekkel. Jelenlegi zenekarom még azelőtt alakult, hogy felvettek volna. Velük játszom most is, június 16-án az esztergomi Központi Kávéházban. Ez a banda Ölveczky Tamás dobosból, Szalay Tamás nagybőgősből és testvéremből, Vörös László zongoristából áll. Eddig főként olyan budapesti helyeken léptünk fel, mint a New Brooklyn szórakozóhely, vagy a Rekettyés jazzklub. Ezenkívül több fesztiválon szintén részt vettünk már. A stílus szempontjából - maradva a 16-ai koncerten hallható műsornál - most a standard dalokra hívjuk fel a figyelmet. Úgy próbáltuk kialakítani ezt a repertoárt, hogy minél szórakoztatóbbak legyenek a klasszikus dallamok. Kevesebb modern dal hallható, inkább az ismertebb szerzeményeket helyezzük az előtérbe.- Milyen kritikákat kaptál már?- Tulajdonképpen még csak tanáraim - Berki Tamás, László Attila - mondtak különböző dolgokat, építő véleményeket. Ok szokták mondani, hogy mi az, ami már az egyéni útra vonatkozó, ami a majdani zenei pályámra nézve fontos szempont. Inkább finom csiszolások ezek, mintsem nagyobb módosítások.- Lehet, hogy most nem sikerül egy „absztraktat” kérdeznem, de kíváncsi lennék, szerinted mit ad a közönségnek egy-egy jazz-zenei koncert élménye?- A jazz egy abszolút improvizatív műfaj. Ennek megfelelően biztos, hogy egy dal kétszer ugyanúgy soha nem hangzik el. így maga a zene és a pillanatnyi helyzet alakulása szólaltatja meg azt az élményt, amitől a jazz az lesz, ami. Pöltl „Oxi” Zoltán Bensőséges öregdiák-találkozó A Ferenceseknél megtartott délelőtti féltízes szentmise után, június 3-án, sajnos, a mind kevesebben megjelent diáktársak átvonultak a jelenleg levéltári épületként működő egykori iskolájukba (a volt reálgimnáziumba). A Himnusz közös éneklését, Török József üdvözlését követően Fehér László tárogatóművésztanár produkciói, Jó-Dobronya nyugalmazott igazgató szavalata, valamint a párkányi Fatter Imre visszaemlékezése tették meghitté az öregdiák-találkozót. Köszönet illeti Török József tanár urat az immáron 17 éve fáradhatatlanul végzett szervező munkájáért. Köszönet illeti Bognár Jánost és Olajos Istvánt az összehangolt szervezőtevékenységéért, a tárogatót megszólaltató Fehér László tanár urat, valamint a levéltár kedves munkatársnőjét. Mindnyájuk a vasárnapjukat áldozták fel az összejövetelért. Adja az Úristen, hogy jövőre ismét találkozhassunk! Németh Mária (akinek az édesapja 89 éve, bátyja 61 éve itt érettségizett)
