Hídlap, 2007. május (5. évfolyam, 84–105. szám)
2007-05-19 / 97. szám
hídlapmagazin Kalandféreg Magzatpózban a hegyen, avagy végső búcsú a téltől Toto Ki Gondola _________________ A fagyos évszak ebben a szezonban érdeklődés hiányában elmaradt, bár a javasembérek és a meteorológus kollégák szerint a globális felmelegedést hibáztathatjuk a fehér karácsony hiányáért. (Egy ma divatossá és aktuálissá váló vicc szerint: milyen volt a teled, kérdezik az egyszeri finn srácot. Nem tudom, feleli, mind a két nap berúgtam. Haha.) A lényeg a lényeg: miközben erősen pállik már a nyár (csak a szójáték miatt írtuk), gondoskodtunk arról, hogy a Hídlap olvasói ne legyenek hólepte izgalmak híján. Bárhogy is van, most már biztos, hogy agyő, tél, és szevasz, tavasz, mi több: halló, nyár, de az Alpokban - úgyis, mint Európa legnagyobb nyíltszíni, dim- bi-dombi havas kertjében - ragadt tudósítónk még egyet visszarúg a hónak. Mert olyan jó volt vele (a tele). Mint ismeretes, Ausztriában a túrázásra alkalmas hegyek környékén szigorúan tilos a vadkemping. Egyetlen kivételről tudok. Ez a Schneeberg-hegy lábánál található parkoló, amely nyilvános vécével felszerelve várja a lelkes turistákat. Nem publikus a dolog (most már az - a szerk.), egyszerűen nem szerelték fel a kempingezést tiltó táblát, ami a vékonypéiizű embereknek felhívás alvásra. Olyan ez egy kicsit, mint a hetvenes években egy alternatív rockkoncert. Kell egy hely, lehetőség arra, ahol lehet azt, amit máshol nem. Ráadásul egy helyen vannak a rebellisek, könnyű megfigyelni őket. Tehát ebben a parkolóban szoktak találkát adni egymásnak a néhai „cocialista” (szegényebb uniós) országok túrázói. Télen nem nagy a forgalom, az ominózus hétvégén három magyar rendszámú autó kacsintott cinkosan egymásra a jeges parkolóban. Biztosítottuk egymást kölcsönös szimpátiánkról, meg a vörösbor és unikum szeretetéről. De a mínuszokban nem tart soká a beszélgetés, nem kerül elő a gitár és a balalajka. Szó esik a másnapra tervezett túrákról, esetleg egy-egy vicces vagy horrorisztikus történet hangzik el a közeli hegyekről a közelmúltból vagy a közeli ismerősökről. Aztán a nappal együtt mi is nyugovóra térünk. Mint a lejárt szavatosságú urán, kabáton a szakadás, ma már nem hasadunk tovább. Bár a tyúkokkal fekszünk, nem kelünk a kakasokkal. Csak kilenc óra magasságában hagyjuk el a parkolót, a szimpatikus soproni mozdonyvezető a családjával, a négytagú pécsi csapat és jómagam. A pécsiekkel egyetemben számomra is a Kienthaler Hütte nevű házikó elérése a cél. A mintegy kilenc- száz méteres szint (panelban mérve: háromszáz emelet) leküzdése a térdig érő hóban, tízkilós hátizsákot cipelve kissé túlzásnak tűnik egy idő után. Bár a látnivaló feledteti a fáradtságot. Egy befagyott, behavazott patakmederben követjük a szűkösen mért jelzéseket. Nem rakják tele az ösvényeket jelekkel, ezzel is kicsivel a normális szült fölött akarják tartani a versenyzőkben az adrenalinszintet. Nyáron izgalmas lehet a vaslétrákkal tarkított út, de a szügyig érő hóban néha ki kell mászni a patakmederből. A vaslétrák ugyanis sokszor a jéggel borított félméteres hótakaró alatt vigyorognak az óvatos kirándulókon. Szerintem titokban fogadásokat kötnek ránk. Ki az, aki bevállalja, ki az, aki kimászik a patakmederből, esetleg kit kell jégbe fagyva levontatni a hegyről. Kötél, jégcsákány, hágóvas nélkül kockázatos a pálya. A pécsiekkel nagyjából együtt haladunk, de feltűnik mögöttünk egy osztrák páros, akik könnyített menetfelszereléssel, fiatalos lendülettel húznak el mellettünk. Bár a „hüttéről” tudom, hogy be van zárva, mint helyi erőket megkérdem, lehet-e azért fenn éjszakázni. Azt mondják, egy kis helyiség nyitva van, egy euroért kb. fél óráig fűteni is lehet, és a becsületkasszával ellátott személyzet nélküli büfében csokik, mindenféle földi finomságok várnak. Rutinos versenyző az ilyen információkat mindig elosztja kettővel, óvatosságból akár többel. Ha például azt hallom, hogy húsz év körüli félmeztelen karibi lányok szolgálnak fel kubai koktélokat fél áron, akkor ez azt is jelentheti, hogy a „mammer” kicsivel hetven alatt van, legutóbb elfelejtette föltenni a snájdig főkötőjét, és a shilling megszűnésekor nem kerekítettek felfelé az árak kialakításakor. Tehát nem mondom, hogy önfeledt, pajkosilendülettel folytatom az utat, de kicsit könnyebbnekitűnik a hátizsák. A pécsiek nem hoztak magukkaljhálózsákot, amíg megálmodják, folytassák-e aziutat, én nyargalok tovább. Szeretném látni a házat, ^(ehetőségeket, ha a jóslatok mégsem válnak valóra,Hegyen időm leérni napnyugta előtt. Végre feltűnik a ház. Egy gerincen terpeszkedik a régen magam mögött hagyott civilizáció elfelejtett bástyájaként. Tatárpuszta osztrák megfelelője. Sajnos, hamar kiderül, hogy hermetikusan le van zárva, a „stüszik” a fűtéssel, büfével kapcsolatban nyilván egy másik hüttéről meséltek. Annyiban igazuk van, hogy van nyitott helyiség, nem is egy, hanem három. Úgymint női és férfi vécé, valamint egy hasonló nagyságú kamra. Természetesen a „nyitva van” is csak elméleti megfogalmazás. El kell takarítani az ajtók elől a havat, csak úgy tudom őket kinyitni. Az ajtókat nyitogatva a harminc kilométeres szélben óhatatlanul Chaplin és az ő Aranyláza jut eszembe. Én nem vágyom mások szórakoztatására, de hasonló mozdulatokkal vívok az elemekkel. Az önfeledt kacarászást a közönség hiányán kívül szintén kizárja, hogy ha egy hevesebb széllökés ajtóstul jól eltalál, mintegy százötven métert ereszkedhetek lefelé megközelítőleg a szabadesés sebességével. Az összehasonlításnál a vécék javára szolgál, hogy belülről zárhatóak, de a kamra picivel „tágasabb”. A külső fogantyúra hurkot kötve ráadásul belülről zárhatóvá tudom tenni. Persze, ha éjjel másfél méteres hó esik, kívülről szintúgy be lesz zárva, de erre most még felesleges gondolni. Elég késő már leindulni, fáradt is vagyok, meg azért jöttem, hogy fenn aludjak. Tehát a tendert a kamra nyeri, a maga száznegyvenszer ötven centiméteres méretével. Nagy viháncolásra, ficánkolásra nem lesz lehetőség. Kipakolok a hátizsákból, és hamar be a pehelyhálózsákba. A piknikes kosárból elfogyasztott vacsora alatt valamire rájöttem. A közmondások nem ismerik a nyelvi és országhatárokat. A „csapkodja, mint szél a budi ajtót” biztos, hogy Ausztriában is honos. Ahogy barátkozom a pöttöm helyiséggel, egy másik dolog szintén egyre világosabb. Az éjszakai koreográfia nem túl változatos. Lehet a bal, vagy a jobb oldalamon magzatpózban szunnyadozni. Arról álmodozni sem lehet, hogy kinyújtsam a lábam. Ha az ajtónak támasztanám, befújja a szél a havat. Ekkor nyer aktualitást a másik, országokon átívelő mondás. A „talpuk alatt fütyül a szél”. A kétoldali magzatpóz után hanyatt fekve a lábam kmyújtása egyenesen a középiskolába repít. Legutóbb akkor próbáltam görcsösen nyújtva tartani hasonló helyzetben a lábam, miközben a tornatanárom vörös fejjel ugrált és üvöltözött körülöttem kevéske haját tépkedve: „fiam, ez magának gyertya?”. Tehát felejtve az iskolában szerzett ambivalens élményeket, megint meg nem született csecsemőként a bal oldalamon találom magam, felhúzott térdekkel. Erről jut eszembe, ők sose akarják kinyújtani a tagjaikat? Mielőtt meglep az álom, még a második világháborúban besorozott kutyákról elmélkedem röviden. Mint tudjuk, azért vittek magukkal ebet, mert éjszaka melegítette, nem engedte megfagyni a katonákat. Kiskutyám jut eszembe, aki most sokat lendítene rajtam ez ügyben, de akkor ez a kevés mozgásterem is végleg megszűnne. De máris, imhol, a másnap reggel. Új nap, új közmondás. Mint akit a „gyufás skatulyából húztak ki”. Bulikon ezt a legritkább esetben mondták rám, de most úgy érzem magam. Az egész éjjel tomboló szél kissé alábbhagyott, kis jóindulattal napsütésről is lehet beszélni. Kicsit kóválygó fejjel kitámolygok az ólból, első pillantásom egy zergére esik. Hosszas vitába bonyolódunk, ki ijedt meg jobban a másiktól,- ki van jobban meglepődve. Miután „kivitatkoztuk magunkat”, ő jóízűen falatozik tovább. Szemmel láthatólag meg van győződve a saját igazáról, és arról, hogy én a természet része vagyok, tehát nem kell tőlem félnie. Ennyiben maradunk. Két kattintás a reggeliző négylábúról, és indul a reggeli műszak. Én szintúgy reggeli után nézek. Mivel vizem fogytán, hó viszont az évszaknak megfelelően akad bőven, elkezdem hógolyózni a tetőt. Nem csatára akarom kihívni, de a nagy sötét felületen a mi drága napunk öt perc alatt megolvasztja a havat. Már csak a tetőről legsűrűbben csörgedező patakot kell kiválasztani, és a higiéniai esettanulmányokról megfeledkezve kortyolni. A hegyekben a reggeli tisztálkodási rituálék inkább jelképes jelleggel bírnak. Ha finoman fogalmazok. Ha durván, azt mondhatnám, ma az öntisztulásra bízom a dolgot. Kíváncsiságom szeretném kielégítem, latolgatom, hogy a fertályórára található másik menedékházat még bevizsgálom, de lustaságom erősebb a kíváncsiságomnál. Ráadásul nem azon az ösvényen megyek le, amelyiken fel, tehát a bizonytalansági faktorra hivatkozom. És igazam lett. Bár a vaslétrák felfelé sokat lassítottak a tempón, a meredek terepen nem volt olyan mély a hó, műit ezen az ösvényen. Általában a lefelé út feleannyi ideig tart, mint felfelé, a hó azonban sokat lassít a tempón. De nem bánom, mert más látvány tárul elém, nem egy szurdokban haladok, többet lehet látni.' A visszaérkezés a civilizációba mindig felemás élmény. Mert egyedül a hegyen elég kiszolgáltatottnak érzi magát az ember, jó újra aszfaltot látni, meg rajta a büdös autókat. De a büdös autók elriasztják a zergéket, meg nem állnak meg, ha az ember stoppol. Tehát minden kezdődik elölről. De nem kell kamrában aludni. A tanulság tehát: néha el kell menni két-három napra, hogy az ember megint teli tüdővel élvezni tudja a benzingőzt, otthon meg majd jól megnézem a zergéről készült felvételeket, és legfeljebb nem stoppolok. 2007. május 19., szombat • HÍDLAP „Responde mihi!” (Válaszolj nekem!) Varga Péter Dénes _________________ A karthausi rend alapítójának, a német származású Szent Brúnó történetének kezdete egy megdöbbentő, már-már „horrorisztikus” eseményhez kapcsolódik. Még reimsi tanár korában történt, hogy egyik híres tanítótársa elhalálozott, és Brúnó ott szerepelt azok között, akik a háromnapos halotti zsolozsmát énekelték. Amikor első ízben felhangzott e sor: „Responde mihi” (Válaszolj nekem!), a halott felült a ravatalon, és rémülten felkiáltott: „Hívnak az igazságos bíró, Isten elé!” - majd élettelenül visszahanyatlott. A másnapi zsolozsmázásnál a mondott sornál megismétlődött a jelenet. A halott felült, és azt kiabálta kétségbeesetten: „Elítéltek Isten igazságos bíróságán!”. A harmadik nap a történtek újfent megismétlődtek: „Kárhozatra ítéltek Isten bíróságán!” - ordította a hulla a halálra vált sokaság fülébe a túlvilági figyelmeztetést. Brúnó állítólag ennek az élménynek a hatása alatt választotta az életre szóló magányt. Családjáról csak annyit ismerünk, hogy az alsórajnai tartomány nemességéhez tartoztak. Egy testvéréről biztosan tudunk, de ezenkívül a gyermekkorról semmi adatunk nincsen. Noha ünnepelt, népszerű tanárnak számított, egyre inkább vágyott a magányra. Joggal merülhet fel a kérdés: miért nem választott magának egy bencés kolostort? Ez vélhetően annak köszönhető, hogy Szent Benedek rendje akkorra már gazdaggá és befolyásossá vált, nem a remeteségre vágyó Szent Brúnó elképzelései szerint működött. Elhagyta tehát Reims városát, és vándorlásba kezdett. 1084 tavaszán Chartreuse erdejébe érve úgy döntött, hogy véglegesen megtelepszik. Ekkor már hat társ állt mellette: négy pap és két laikus testvér A hely, ahol megtelepedtek, egy 1175 méter magasságban fekvő, hideg és nedves éghajlatú völgy volt, amelyet magas, zordon hegyek vettek körül. A karthauziak - nevüket éppen Chartreuse-ről vették - hat évig éltek itt a csendes magányban, elrejtve a világ elől, anélkül, hogy regula szabályozta volna az életüket. Brúnó semmi mást nem kívánt meg a társaktól, csupán a helyben maradásra vonatkozó fogadalmat. Nem is gondolt arra, hogy szerzetesrendet alapítson. Azt tekintette fontosnak, hogy a nagy szent remeték hagyományát folytassák, s jóllehet egymás közelében éltek, közös épülettel is rendelkeztek, életmódjuk mégis lényegesen különbözött a bencés kolostorok életformájától. 1090-ben azonban véget értek a remeték zavartalan mindennapjai: Brúnó egykori tanítványa, aki II. Orbán néven pápa lett, magához hívta szeretett mesterét. Azt kívánta, tanácsadóként álljon mellette, Brúnó pedig késlekedés nélkül útnak indult Itáliába. Társait ott hagyta Chartreuse-ben, és a toszkánai Landuin magisztert jelölte ki vezetőül. Később hiába könyör- gött a pápának, hogy engedje vissza övéi közé, erre nem került sor. 1101. október 6-án halt meg S. Maria della Torreben, Dél-Itáliában. Atyjuk intelmei alapján maguk a karthauziak így nyilatkoznak önnön lelkiségükről: „Isten keresésében a legfőbb akadály kétségkívül a saját akaratunk, a saját „énünk”. Ezt az engedelmesség segítségével igyekszünk feláldozni, amely - ha tökéletes - kiterjed még a saját megítélés feladására is. Aki ilyen gyökeresen kiüresedik önmagától, képes egy gyertnek egyszerűségével és ráhagyatkozásával megnyílni a Szentlélek tevékenységének; egyúttal megmenekül minden nyugtalanságtól, rendetlen szomorúságtól és önmaga felőli gondtól. Hogy a magány és a puszta csendje mi hasznot és isteni örömet hoz az azt kedvelőknek, azt csak azok tudják, akik megtapasztalták. Itt az erős emberek kedvükre visszavonulhatnak és elidőzhetnek magukban, amennyit csak akarnak, szenvedélyesen művelhetik az erények csíráit, és boldogan táplálkozhatnak a paradicsom gyümölcseivel. Itt megszerzik azt a szemet, melynek derűs pillantása megsebzi a Jegyest szerelemmel, melynek tisztasága megpillantja Istent. Itt tevékeny tétlenséget űznek, és nyugalmas cselekvésben pihennek meg. Itt a küzdelem fáradságáért az áhított jutalommal fizet Isten az ő atlétáinak: a békével, melyet a világ nem ismer, és a Szentiélekben való örömmel.”. A rend sajátja, hogy tagjai némasági fogadalmat tesznek, és nem esznek húst. Látszólag ugyan közösségben élnek, de nem rendházban, hanem egymástól bizonyos távolságra épített kis házakban. E némaságban élő, csöndesen elmélkedő szerzetesek hamar népszerűek lettek. Barna ruhájuk mesze földön elterjedt, mert a Mária-tisztelet és a skapuláré (vállruha) miatt a nép is nagyon megkedvelte őket. A kontemplativ (szemlélődő) életmód mellett önellátásukat biztosító munkát végeztek, gyógyítással, tudományokkal és kódexek, könyvek másolásával foglalkoztak. Hazánkban a rendet IV Béla királyunk honosította meg.
